Anand Krishna az egyik legismertebb kortárs író és publicista Indonéziában. Az elmúlt tizenöt évben több mint száznegyven könyvet jelentett meg. Bali szigetén beszélgettünk vele.

Egyik legszebb kiadású könyvében, a „The Wisdom of Bali”-ban úgy foglalja össze a sziget hindu kulturális örökségét, hogy az párhuzamba állítható a védikus hagyománnyal. Mennyire vannak jelen ma Balin és Indonézia életében Ön szerint ezek az ősi elemek?

Először is: válasszuk szét a hagyományt az értékektől. Az utóbbi igen fontos, a hagyomány viszont változik, átalakul. Ezek a változások sokszor fájdalmasak, hiszen olyasmit érintenek, amik generációkon át fennmaradtak, az emberek hozzászoktak már. Balin sokan megróttak a könyvem miatt, mert kritizáltam is a túlzott ragaszkodást. Szerettem volna hangsúlyozni, hogy a változás igenis elkerülhetetlen, például ami a helyi túlzott szertartásosságot illeti. Lehet, hogy meglepően hangzik, de egész Indonéziában itt, Balin a legmagasabb az öngyilkosságok száma. Az áldozatok többsége pedig azokból kerül ki, akik nem tudják megfizetni a rituálékat. Például egy fiatalnak 50-300 millió rupiát (1,2-7 millió forint) kell fizetnie, ha szüleit el szeretné temettetni. Ennyi pénzt nem tudnak összeszedni, még akkor sem, ha mindenüket áruba bocsátják. Viszont, ha nem végzik el a szertartást, a helyi közösség megszólja őket, hogy nem mutatnak tiszteletet az őseik iránt, ami előbb-utóbb nyomasztó lelki teherré válik. Ez oda vezet, hogy megszöknek, öngyilkosok lesznek, vagy esetleg kikeresztelkednek. Nagyon sok balinéz keresztény van, itt a legmagasabb az áttérők száma. Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy valaki saját elhatározásából felvegye a keresztény vallást, de azt nem tartom helyesnek, ha anyagi indíttatásból teszik ezt. Na, ezek azok a hagyományok, amelyeket kritizálni merészeltem, és igenis meg vagyok róla győződve, hogy ezeken lehet változtatni.



Mit szólnak mindehhez a balinéz spirituális vezetők?

Itt ugyebár több vallásról is szó van: hindukról, buddhistákról, keresztényekről beszélünk. Amikor szertartást mondunk, az egyházról kell beszélnünk valójában. Vannak haladóbb gondolkodású papok, akik nyitottak az újra, a változásokra, de még ők sem elég bátrak ahhoz, hogy ki merjék jelenteni: bizonyos rituálék teljesen feleslegesek. Természetesen nem csupán az öngyilkosság a hozadéka ennek a hagyományokhoz való ragaszkodásnak, és a változás, változtatás hiányának. A HIV-fertőzöttek száma is rohamosan növekszik, sőt nálunk a legmagasabb. A legtöbb fertőzöttet nem érdekli, mi lesz vele, az állam pedig nem foglalkozik azzal, hogy rendszeres szűrővizsgálatot rendeljen el. 3-4 évvel ezelőtt egy bölcs, egyenes és bátor kormányzó-helyettes kezdeményezte a vöröslámpás negyed kialakítását, ahol a prostitúció ellenőrzés alá kerülne. Képzelhetik, mennyire volt népszerű ez az ötlet, szegényt nem is választották meg még egyszer. Nem mintha annyira támogatnám a prostitúciót, de belátom, hogy nem lehet megfékezni. Ha meg már úgyis felütötte a fejét, akkor legalább legyen ellenőrizhető. Ha az elejétől kezdve kaptak volna orvosi felügyeletet, akkor talán nem öltött volna ilyen méreteket a fertőzésveszély. Így viszont már elindult a lavina, nem lehet megállítani.

Ön szerint miért nem volt népszerű ez az elképzelés?

Tudja, sokan ezek közül a lányok közül nincsenek tisztában a tetteikkel. Azért árulják a testüket, hogy márkás ruhákhoz jussanak, csinosak akarnak lenni. A legtöbben szállodákban dolgoznak, igényeik pedig egyre növekednek, nem is fogják fel, hogy idő közben prostituáltakká válnak.

Az Önök klinikája a L’ Ayurveda Healing Centre foglalkozik az ilyen HIV-fertőzöttekkel is?

Természetesen igen. Ez azonban korántsem olyan egyszerű a titoktartás miatt: egyszerűen nem tudjuk bevonni a szüleiket, ha nem tudjuk a betegek nevét. Márpedig ez a probléma őket is érinti, nem csupán a betegeket. Meg aztán ott van még megannyi más fertőzés is, aminek ki vannak téve, és amelyeket egyszerű higiéniai lépések betartásával meg lehetne előzni. Azoknak a HIV-fertőzötteknek és a súlyos betegeknek, akik hozzánk fordulnak, feltétlenül azt tanácsoljuk, hogy mielőbb kérjék ki szakorvos véleményét is.

Tehát ezeknek az embereknek az életéből eltűnt a valódi érték, és a tradicionalizmus anyagiassága miatt még el is kellett menekülniük otthonról?

Valóban nagyrészt a materializmus okozta ezt a helyzetet, de azért nem foghatjuk pusztán erre. Bizonyos szempontból szükséges az anyagi szemlélet, belátom, hogy pénz nélkül nem megy. Talán Önök is tapasztalták, hogy Bali sokkal drágább, mint Jáva, ahol mellesleg munkát találni is könnyebb.

Balin a materializmus növekedésével egyre inkább érezhetőek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az átlagemberek életszínvonala nem javul ugyanolyan tempóban. Legutóbbi kampányom például a turizmus bizonyos formája ellen szólal fel. Nyilván nem a magukhoz hasonló utazók ellen van kifogásom, vagy azok ellen, akik itt költik el nyaralásra félretett pénzüket országunkban. Az nem tetszik viszont, hogy bizonyos koreai, tajvani, kínai és japán turistacsoportok idejönnek a saját országuk által szervezett utazási irodákon keresztül, a saját idegenvezetőikkel és a hazai vállalkozók által épített üzletházakban költik el a pénzüket. Tehát abból a 100 dollárból, amit egy koreai rákölt erre az útra, nem marad Balin több, mint 10 dollár, a többi visszavándorol a hazai pályára. Ez tönkreteszi a mi piacunkat. Ott van például Sukawati esete. Ebben a kisvárosban lehetett beszerezni a kézművesek által készített ajándékokat: fafaragványokat, dísztárgyakat, ilyesmit. Még a kilencvenes években is korán reggel, 4 órakor oda kellett menniük a nagykereskedőknek, hogy jó üzletet fogjanak ki. Mára már semmi sincs ott, csodálkoznék, ha hallották volna a városka nevét valaha is. Az újonnan épülő bevásárlóközpontok java külföldi befektetők pénzéből születik, ők a helyi „partnerük” nevét használják fel befektetési célokra. A bevétel persze az ő zsebükbe vándorol, míg a kiadások itt egyre inkább növekednek. A kampány többi része arra szólít fel, hogy ha már vallási céllal utaznak ide az emberek (spirituális turizmus), akkor vegyék a fáradtságot, és figyeljenek oda a környezetre is. Az ugyanis nem járja, hogy tönkre tesszük az ökoszférát csak azért, hogy még több ember tudjon idelátogatni.

És akkor még nem szóltam a golf-őrületről: nagyon ellenzem a golfpályák építését Balin. Egyszerűen nem idevaló, Skóciában jó helyen van, vagy mondjuk Pápua azon részein, ahová még nem jár elég turista. Természetesen lehet fejleszteni, de a már kiépült, beépített, vagy akár túlterhelt területeket békén kellene hagyni inkább…

Mennyire támogatják céljait a politikusok?

Nem igazán támogatnak, sőt, volt olyan is, aki segített börtönbe kerülnöm…(keserűen nevet)

Igen, olvastuk a cikksorozatot a Jakarta Post online verzióján, és szeretnénk is később visszatérni erre a kényes ügyre. Most inkább időzzünk el kicsit a múltban: harmincöt éves volt, amikor egy fontos fordulóponthoz ért az élete…

Igen, igen, addig elfoglalt üzletember voltam, ruhagyáram volt, húsz évig keményen dolgoztam az üzleti világban. Aztán egy nap rosszul lettem, és kiderült, hogy leukémiám van. Egy évig ingáztam a kórház és az otthonom között, de az állapotom nem javult. Mivel a kemoterápiát visszautasítottam, felajánlották, hogy menjek Seattle-be, az USA-ba vagy Leidenbe, Hollandiába gyógykezelésre, ugyanis abban az időben, a 90-es években csak ott vállaltak csontvelő-átültetést. Ez elég komoly műtét volt akkoriban, amelyet három-négy hónap teljes karantén követett, de az orvosom nem garantálta a száz százalékos sikert, úgyhogy elkezdtem az alternatív gyógymódok felé fordulni, és inkább elmentem Indiába. Ott találkoztam egy tibeti szerzetessel egészen véletlenül (nevet), aki megváltoztatta addigi életemet, egészségi állapotomat. Persze, ez azért nem ment ilyen egyszerűen. Dél-Indiában, Bangaloréban találkoztam vele, már akkor hívott, menjek fel a Himalájába hozzájuk, Leh-be. Ezen jót derültem, hiszen siralmas állapotban voltam. Még Delhiig is alig bírtam ki, pedig az csak két óra repülővel. Hetente kaptam vérátömlesztést, néha kétszer is, és szteroidokkal tudtam csak lábra állni, de azért meghívott a kolostorukba, a Himisbe. Erre én azt gondoltam: miért ne, hiszen ott még Jézus is megfordult, nekem is el kell oda jutnom, mielőtt meghalok. (Mosolyog.) November volt, hűvösre fordult az idő, amikor útra keltem. Rettenetes út volt. Akkoriban csak kisgépekkel repültek, és mindennapos volt a járattörlés vagy a késés az időjárás vagy valami más miatt. Mindenesetre megérkeztem épségben Leh-be, és csak akkor derült ki, hogy a kolostor onnan még négy óra autóval. Amikor nagy nehezen odaértem, eszembe jutott, hogy nem tudom a szerzetesem nevét. Sose kérdeztem meg tőle, mindegy, gondoltam, és továbbszedtem a lábam a lépcsőkön fölfelé, amikor egyszer csak elém toppant. Első mondata ez volt: „Jó helyet választottál a halálra”. Na, erre teljesen begurultam. Tényleg ramatyul voltam akkoriban, és a kedvem sem volt éppen rózsás. Mit jön nekem ezzel a szöveggel? Aztán folytatta: „Mi bajod a halállal tulajdonképpen? Már éltél eleget, itt az ideje, hogy kipróbálj valami újat, érdekeset.” Azzal kézen fogott és elvezetett a szobámba, mondván, ebben az állapotomban nem lakhatom a kolostorban, de itt nagyon jó lesz nekem, a szoba mögött van mosdó is, meg WC, és különben ez is a kolostor része. Négy óra körül teát hozott, és bátorított, próbáljak ki valamit, amit addig még soha, hiszen nekem már hamarosan annyi, és hogy nem messze van egy bár, ahol vannak lányok, meg sört is lehet kapni, menjek csak el oda. Azt mondta, kettőig fent lesz és vár rám. Persze, nem maradtam túl sokáig. Csak a sörrel éltem, de kilencre már vissza is értem a szállásra. És akkor elkezdtünk beszélgetni. Igazából nem is nagyon csináltam mást, míg ott voltam, csak vele beszélgettem. Aztán egy nap felszólított, hogy ideje távoznom, nem akarja, hogy ott meghaljak neki, mert az sok ügyintézéssel járna, és különben is…(nevet). Mi mást tehettem volna, visszamentem Indonéziába, de legalább a tudatom kitisztult. Eladtam a gyárat, vagyis a bankárok szívesen átvették tőlem, nekem már úgysem kell alapon. Végül mindenem el lett zálogosítva, a házam, a gyáram, mindenem. Csupán 50-60 millió rupiám maradt, ami nagyjából 25 ezer dollárnak megfelelő összeg. A feleségemnek, aki egyébként pedagógus, megígértem, hogy veszek nekik egy kis lakást a nagy ház helyett, a gyerekeink még kicsik voltak, Indiában jártak iskolába. Nem akartam az asszonyra adósságot hagyni, úgyhogy mindent eladtam. Azután nem sokkal egy reggel öt óra körül felébredtem, ami furcsa volt, mert a rák miatt állandóan lázas voltam, nem tudtam elaludni, csak ebben az órában egy kicsikét, amikor csillapodott a testhőmérsékletem. Ráadásul az egész éjszakát átaludtam, és nézem a tenyerem: látom vöröses, és azelőtt a vörös vértestek hiánya miatt mindig fehér volt. Elmentem az orvosomhoz, megcsináltattam a teszteket, vizsgálatokat. Először is megkérdezte, hogy hol a francban voltam egészen odáig. Mire én mondom neki: Indiában. Azután azt kérdezte, hogy mi a csudát szedtem be, mire felvilágosítottam, hogy csak a vastablettákat, amit ő javasolt, meg a vérátömlesztés, a szteroidok, ahogy előírta. Kiderült, hogy a vérsejtszámom felment 8-ra, míg azelőtt csupán 2 volt. Onnantól kezdve hetente jártam kontrollra, az eredményeim szinte mindig javultak. Körülbelül egy hónap után pedig azt mondta a hematológusom, hogy ha nem ő kezelt volna, akkor nem hinné el, hogy valaha is leukémiában szenvedtem, meggyógyultam teljesen.

Mit gondol, miért történt ez Önnel?

Most már, ennyi év távlatából tisztábban látom ezt. Valójában mindig is érdekelt a spiritualitás, már gyermekkoromtól. Édesapám, aki szintén üzletember volt, nagyon művelt és spirituális ember volt. Anyám pedig, aki írástudatlan volt, csupán nevét tudta leírni, ugyancsak aktív spirituális életet élt. Elmondhatjuk, hogy elég intenzív spirituális légkörben nőttem fel, így aztán nem is olyan furcsa, hogy már gyerekkoromban látomásaim voltak. Azután iskolába kerültem, majd beszippantott az üzlet világa, és mindezek valahová a tudatalattimba száműzettek. Talán még azt is ki merem jelenteni, hogy elutasítottam énem spirituális részét hosszú éveken keresztül. A betegségem után viszont minden megváltozott.

Ebben az időben kezdte el építeni az első ashramot?

Érdekes módon azt még egy évvel a betegségem előtt kezdtem el Jakartában. Gondoltam, odafent lehetne egy meditációs terem, a földszinten pedig egy iroda, ahonnan a Jakarta külvárosában lévő gyáram ügyeit tudom intézni. Valóban úgy tűnik, mintha a lét maga rendezte volna el mindezt éppen ilyen módon. Először fel kellett készülnöm. Érdekes módon, ahogy meggyógyultam, az üzlettársaim és a bankok azonnal felvették velem a kapcsolatot, szerették volna onnan folytatni, ahol abbamaradtak közös vállalkozásaink. Természetesen visszautasítottam az ajánlatokat, más utat választottam.

Ha megengedi, még egy utolsó kérdést a „csodálatos” gyógyulásával kapcsolatban. Az egyik könyvében említ egy indiai szerzetest, aki Bengálból Indonéziába utazik, és ott, Szumátrán találkozik Dharmakirtivel. Tizenkét évig tanulja tőle, hogyan lehet a negatív energiát pozitívvá alakítani, majd visszatér, és Tibetben Tong-Len néven gyógyításra használja a tanultakat. Gondolja, hogy ezt a technikát alkalmazta az a tibeti szerzetes is, akivel Ön találkozott?

Ez igazán érdekes dolog, mert amikor később visszatértem Indiába, Bangaloréban próbáltam megkeresni tibeti barátomat, akit 91-ben ismertem meg. De nem tudtam a nevét, és a város mindig is tele volt mindenféle szerzetesekkel, úgyhogy ez elég reménytelen próbálkozás volt. Azután 1995-ben találkoztam a Dalai Lámával. Négyünket, indonézeket meghívott egy kis beszélgetésre. Megkérdezte tőlem, hogy engem mi érdekel Tibettel kapcsolatban leginkább. Erre én elkezdtem Atisháról beszélni, a szerzetesről, aki Indonéziába ment tanulni, és Szumátrán találkozott Dharmakirtivel, mire ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy mégis nincs-e nekem valami személyes élményem Tibetről. Akkor elmondtam neki, hogy 1991-ben még éppen haldokoltam, amikor a tibeti szerzetessel találkoztam. Erre ő nevetésben tört ki, és rögtön megkérdezte, hogy viszontláttam-e később ezt az embert. Amikor azt mondtam, sajnos még nem sikerült megtalálnom, újra nevetni kezdett, és viccesen sopánkodott, úgyhogy rájöttem, sejt valamit… (nevet) Írtam is jó pár könyvet ezekről a találkozásokról, de persze regény formájában, különben mindenki azt gondolná, hogy elment az eszem, de legalábbis megőrültem… (nevet)

(Hamarosan folytatjuk...)