Hétfő este Japandroids lesz az Akváriumban. Ebből az alkalomból beszélgettünk a legjobb zajzenekarok közé katapultált csapat dobosával.

Eddigi két albumotok látszólag teljesen megegyezik. A Celebration Rockon a producer, a felvétel helyszíne, a dalok száma és a borító is kísértetiesen egybevágó a Post-Nothinggal, egyedül a tartalom különbözik. Mit szerettetek volna máshogy csinálni a második lemez készítésekor?

A friss korong munkálatai nagyban különböztek attól, amit a debüt idején műveltünk, még annak ellenére is, hogy sok szempontból hasonlít a két anyag. Ezúttal jóval több volt az idő, a pénz, na meg a ránk nehezedő nyomás is, és pont ez utóbbi miatt szerettünk volna újra Jesse-vel [Gander - a két lemez producere] dolgozni: kényelmes vele, ráadásul ő pontosan érti, mit szeretnénk elérni, ezért is bízunk benne annyira. Különösen fontos eleme volt ő a lemez elkészültének, nélküle egészen biztosan nem jött volna létre a CR.


Úgy gondolom, ha időrendben végighaladsz a kiadványainkon, láthatod, hogy a csapat folyamatosan változik és halad előre. Reméljük, hogy idővel egyre jobb énekesek, egyre jobb dalszerzők és egyre jobb zenészek leszünk, de próbálunk tenni is érte, hogy így legyen. A Celebartion Rockkal egy, a Post-Nothinghoz hasonló anyagot szerettünk volna produkálni, de közben arra is figyeltünk, hogy az elmúlt esztendőkben elért fejlődésünk is tükröződjön benne. Szóval nem hiszem, hogy nagy szakadék lenne az első és a második lemezünk között, viszont a friss munka egyértelmű továbblépés a bemutatkozáshoz képest, mégpedig minden tekintetben.

A Celebration Rock dalai stadionokra termettek, arra, hogy tízezrek kántálják őket, sőt, egy normális világban ti lennétek az egyik legnagyobb aréna sztárok. Mit szólnátok, ha tényleg így lenne?

Egy-egy nagyobb fesztiválfellépésen már belekóstolhattunk abba, hogy milyen is lehet hatalmas stadionrock-zenekarnak lenni, és bár szeretjük az efféle bulikat, azért vannak hátulütői is a nagy tömegnek. Nyilván nagyon izgalmas ennyi ember előtt játszani, különösen akkor, ha még ismerik is a bandádat, de én jobban kedvelem a kis helyszínek személyesebb atmoszféráját. Szeretem, hogy elérhetőnek, megközelíthetőnek tűnünk, és ha találkozhatunk a rajongóinkkal. Mindezek nagyon fontosak számomra, ám egy óriáskoncerten nem valósulhatnának meg. Ráadásul, hogy őszinte legyek, én magam sem szeretek nagy stadionshowkra járni, szóval fura lenne, ha pont a mi zenekarunk csinálna valami hasonlót. Bár attól tartok, hogy a közeljövőben nem kell majd emiatt aggódnunk.



A második lemezeteken jóval több dalszöveg van. Mi ennek az oka?

Szerintem ez is a banda fejlődésének a része. Végre hozzászoktunk ahhoz, hogy a hangunkat is használnunk kell, és azt hiszem, Brian [King] is beletörődött abba, hogy övé az énekes szerepe. A dalszövegek és a vokálok a korai években még nem voltak annyira fontosak, de ahogy telik az idő, egyre inkább odafigyelünk rájuk.

A kislemezeitek b-oldalain rendre neves előadók feldolgozásait (PJ Haver, X, Big Black) szerepeltettétek, és az új albumotokon is van egy Gun Club-átirat. Mi alapján választjátok ki ezeket a szerzeményeket?

Ez a mi hittérítésünk része, mi így terjesztjük az igét. Annyi remek banda van a világon, mi pedig csak meg szeretnénk mutatni néhányat közülük. A feldolgozásra szánt zenekarokat még könnyű kiválasztani, a dalokat viszont már kevésbé, hisz’ mivel kéttagú formáció vagyunk, nem mindig egyszerű a saját környezetünkbe átültetni egy-egy számot. Szóval van egy hosszú listánk a produkciókról, amiktől szívesen kölcsönvennénk valamit, utána már csak a megfelelő szerzeményt kell megtalálnunk, ami persze eltart egy darabig.


Két olyan kislemezetek is megjelent, amelyek végül egyik albumotokon sem szerepelt, az Art Czars és a Heavenward Grand Prix. Ez a tendencia inkább régebben volt divatos a zenében. Szerintetek mi értelme van még efféle kiadványokkal foglalkozni?

Úgy vélem, az mp3 korszakban sokkal egyszerűbb ehhez hasonló, nem hagyományos hanghordozókat kiadni. Régen, a 80-as, 90-es években sokkal nehezebb volt megszerezni egy-egy zenekar teljes diszkográfiáját, de manapság már bármit letöltetsz néhány percen belül. A limitált számú kislemezek és EP-k is könnyen megtalálhatóak bárki számára online, de a rajongóink is könnyen megvásárolhatják őket. Jó mókának tűnt évközben kiadni egy-két single-t, mert a turnék olyan hosszúra nyúltak, hogy inkább felvettünk néhány dalt, amit aztán játszhattunk élőben is. És így legalább a rajongóknak sem kellett arra várni, hogy újra előálljunk egy albumnyi új anyaggal.

Mindkét lemezetek meglehetősen rövid, nyolc számos, 35 perces korong. Ez nem túlságosan elterjedt manapság, nálatok viszont úgy tűnik, direkt kötitek magatokat valamiféle időkerethez. Minek köszönhető ez? Nem gondolkodtatok még egy hosszabb nagylemezen?

A Post-Nothing idején igazából 10 dalt rögzítettünk, de az utolsó pillanatban kidobtunk belőlük kettőt. A debüt után pedig elég könnyű volt kiadni egy nyolcszámos lemezt, mivel addigra már csináltunk egyet. Hogy őszinte legyek, inkább a minőségre, mintsem a mennyiségre hajtunk, és mire összejött nyolc dal, úgy éreztük, készen is vagyunk. Egyszerűen nem éreztük szükségét annak, hogy tovább nyújtsuk a játékidőt.

Nagyobb örömforrás a Celebration Rock himnikus szerzeményeit előadni élőben, mint a Post-Nothing számait?

Mivel olyan sokáig turnéztattuk az első lemezt, természetesen jól esett végre valami frisset is játszani, de az összes dal, amit eddig írtunk nagyon sokat jelent nekem és mindegyiküket imádom élőben is bemutatni.

Mennyiben befolyásolta az életeteket a zenekar sikere? Pozitív vagy negatív fordulatot érzékeltetek?

A PN siker teljesen megváltoztatta mindkettőnk világát. Elköltöztünk Vancouverből, turnéztunk szerte a világon, a zene pedig a hivatásunk lett, nem pedig valami, amit a munkánk mellett csinálunk, kedvtelésből. Valóban eszméletlen érzés egy csapat olyan embernek játszani, akik ismerik a dalainkat, mi pedig minden nap pontosan ezt tesszük. Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat emiatt.

A hétfői koncertet a Sounkitchennek köszönhetjük, részleteket ITT találtok.