Nem csak hangzásában, de pályaívében is követi példaképeit a fiatal Two Door Cinema Club, így a csapat második lemezére sajnos nem sokáig fogunk emlékezni.

Nagy-Britannia tagjai közül még az aprócska Észak-Írországnak is sikerült kiérdemelnie egy nem túl óriási, ám annál nagyobb hatású szeletet a poptörténelem tortájából az Undertones-nak vagy mondjuk Van Morrisonnak köszönhetően, és bár a 2007-ben alakult Two Door Cinema Clubot nem említhetjük egy lapon a fenti produkciókkal, túlzás lenne azt mondani, hogy a fiatal együttes rontaná a nemzet hírnevét. A zenekar tagjai még a gimnáziumban alapították meg a formációt, a húszas éveik elejére azonban már annyira komolyra fordult a dolog, hogy még egyetemi tanulmányaikat is a sarokba dobták a TDCC miatt, és eddigi karrierjük alapján nem is bánhatták meg a döntést: már egy Kitsuné-szerződés, egy brit Top 30-as nagylemez (Tourist History), jó pár tetszetős rádiós sláger, némi kritikai visszhang és számos világkörüli fesztiválfellépés is a srácok számlájára írható, bár ha azt nézzük, hogy hány, mára már rég elfeledett angolszász zenekarnak jutott osztályrészül ilyen pályakezdés az elmúlt 8-10 évben, nem lepődnénk meg, ha az északír fiúk lába alól is hipp-hopp kicsúszna a talaj.


A rossz hír az, hogy erre minden esély megvan a 2010-es bemutatkozást két évvel követő folytatást, vagyis a Beacont hallgatva. Persze már a reményteljes Tourist History is a szigetországi indie többszázadvonalába tartozott, ám a rajta szereplő slágeres, dinamikus, könnyedén táncolható gitárdalokat még így is nagyobb öröm volt hallgatni, mint a White Lies lelki sérelmeit vagy a Vaccines dühítő semmilyenségét, az új lemez alapján azonban inkább az látszik, hogy a Two Door Cinema Club is csak egy az elmúlt évek kérészéletű sikertörténettel bíró brit formációi közül, és csak tovább rontja a helyzetet, a tagok saját maguk ásták meg a sírjukat: a debüt legvonzóbb sajátosságát, vagyis a döngölő, metronómszerű táncütemeket ugyanis a csapat eltüntette a repertoárjából, helyükre pedig élőbb (lásd Szigetes interjúnkat!), ám leginkább közhelyes, alibi ritmusokat ültetett, a mozgatórugójuktól megfosztott szerzemények pedig ebben a formában meglehetősen unalmasak. Persze a zenekar igyekezett pótolni hiányt, itt-ott vonósokkal, fúvósokkal, elektronikával színezte a lemezt, igaz, csak aromák, talmi adalékanyagok ezek, akárcsak a Jacknife Lee neve a közreműködők között, hiszen felkapott producer ide vagy oda, a Beacon még az ő szakértelme ellenére is egy felejthető album lett.