Hangosítási hibák és 45 fokos meleg ide vagy oda, a kanadai Japandroids szerencsére nem hazudtolta meg önmagát.

Amennyire kecsegtetőnek ígérkezett a duó hétfői koncertje az Akváriumban, legalább olyan lelombozónak bizonyultak a körülmények az esemény kezdetekor. Mert az addig oké, hogy napjaink egyik legtöbbre tartott független rockzenekara látogatott el hozzánk, amely ráadásul vitán felül az idei év egyik legélvezetesebb gitárlemezét produkálta (mégpedig akkor, amikor aztán tényleg keresgélni kell az ilyenek után), de a duó tipikusan olyan zenét játszik, amelyet olyan nagyon élőben sem lehet elrontani, sőt, friss interjúiban a páros éppen a Kelet-Európai közönség iránti lelkesedését fejezte ki, amely sokkal többre értékeli egy minőségi együttes színpadra lépését, mint azok az emberek, akik szomszédságában fürtökben lógnak a jobbnál jobb csapatok – egyszóval, papíron nem is létezhetett volna jobb hétfő esti program, mint a vancouveri fiúk zajongása.


Ehhez képest számos olyan tényező játszott játszott közre már a legelső perctől fogva, amelyek csak bezavartak a képbe: a közönség eleve foghíjasabbnak tűnk, mint mondjuk a kanadai kettősnél olyan sokkal azért nem népszerűbb Zola Jesus koncertjén, nem is beszélve a helyszín fojtogató, dögmeleg klímájáról, vagy akár arról, hogy szimpátiám és reményeim ellenére már sikerült leellenőriznem, hogy egy Japandroids-műsor – legalábbis egy bénán szóló fesztiválszínpadon - nem feltétlen tartozik az ember maradandó élményei közé. Mindezek ellenére a meccset végül nem a rosszakarók, hanem a zenekar nyerte, a közönség pedig szerencsére a csapattal együtt ünnepelhetett.


Két dolog vált azonnal nyilvánvalóvá a koncert kezdetekor: az egyik az, hogy a JD most sem szólt sokkal jobban, mint egy átlagos dob-gitár formáció; a másik pedig, hogy ez a teremben az égvilágon senkit sem érdekelt. Igaz, a párosnak volt is mivel ellenpontoznia a dolgot: a tagok ugyanis egy úthenger vehemenciával zajongtak 70-80 perces életművükhöz képest meglepően hosszú ideig, amit még, igaz, érvényteleníthetett volna, ha felemás dalok vannak a tarsolyukban, de hát kiváló szerzeményekben kicsit sem volt hiány. Bár most hallatszott igazán, mekkora ligaugrást jelentett a Post-Nothing kissé bizonytalan számaihoz képest az idei Celebration Rock kerek és testes szerzői diadala, mindkét korong darabjai nagyszerűen működtek élőben még akkor is, ha nem Yngwie Malmsteeni pontossággal játszották le őket.

De éppen ez volt az, ami a legnagyobb pluszt jelentette az este folyamán: az az emberközeliség és személyesség, amellyel a Japandroids kezelte saját élő produkcióját, és amelynek köszönhetően a közönség sem érezhetett semmilyen falat a tánctér és a színpad között. Tömeg és a zenekar egyesült erővel, egyenrangú felekként tombolta végig az estét, a két csuromvizes tag pedig külön kérte a biztonsági őrt, ne állja el a nézők útját, így az utolsó, az estét megkoronázó, megállíthatatlan sodrású attak, vagyis a For The Love Of Ivy közben már nem volt akadálya annak, hogy a nép önmagából kikelve rázza magát a két zenész körül. És mi ez, ha nem a nagy büdös indie-rock hatalmas lelke?


(A zenekarral készült interjúnk itt olvasható)