A kapitánnyal már megállapodtunk: a fedélzetre vihetjük mindazt amit az elmúlt években felhalmoztunk: emlékeinket, szellemi kincseinket, barátságainkat.
A jóhoz könnyű hozzászoknunk, de azt együtt kell megteremtenünk és megszeretnünk.Az út nem a talpunk alatt fut, nem is lélekvesztőnk alatt csordogál: bennünk halad, s szándékaink ellenére is céljaink felé vezet. Éppen ezért nem feltétlenül rajtunk múlik, kikkel, mikor akadunk össze. A mi dolgunk annak eldöntése, kit tekintünk társnak egy időre, s kitől köszönünk el, hogy valaki máshoz csatlakozzunk.
Így van ez rendjén.
Találkoztunk, s választottuk egymást, így lehetett hat évig közös története a Katolikus Közösségek Hálózatának és a Kolta Galériának.
Így állapodhattunk meg a Ferenciek Bazárában, így dolgozhattunk együtt – ki a lélek, ki a szellem épülésén. És megszoktuk a jót. Jöhetett eső, hó, mi boldogok voltunk.
Aztán kitelt az időnk, mert egy váratlan forgószél más-más irányba kergetett, a hirtelen jött ár szanaszét sodort bennünket. Mire észbe kaptunk, már csak távolról integethettünk egymásnak. Jól felépített világunk ránk omlott, holmink mentésére is alig maradt időnk.
Az elválás akkor is fájdalmas, ha szükségszerű. Nehezen gyógyuló sebek maradnak utána akkor is, ha nem a barátság szűnik meg, csupán külső kényszer a kiváltó ok.
Most – a Hálóból kigabalyodván – a kulturális kikötőben bóklászunk, ahol a Kultúrpart hajója horgonyoz. Várjuk az indulást.
A kapitánnyal és a legénységgel már megállapodtunk: a fedélzetre vihetjük mindazt az értéket, melyet az elmúlt években felhalmoztunk. Emlékeinket, szellemi kincseinket, barátságainkat. Magát, a Kolta Galériát.
Még nem tudjuk, nem döntöttük el, partközeli hajókázásra indulunk-e, vagy világ körüli útra. Végül is, mindegy. Ha most Noé bárkájára leltünk, akkor megmentettük álmainkat.
Hogy az új szellemi társulással lesz-e újabb közös hetvenkét hónapunk, a Kultúrpart és a Kolta Galéria képes-e együtt létezni, azt úgyis a jövő mondja meg. Most erre törekszünk, és ez így jó.