Támad az ősz. Ez még nem az igazi hadtest, csak az előörs. Óvatosan és lassan, de biztosan és félreismerhetetlenül kúszik a nyár után.

A jelek aprók, külön-külön alig lehet észrevenni őket, de abszolút egyértelműek. Még akkor is, ha az időjáráson ez egyáltalán nem látszik.

Először az akiós iskolaszerek érkeznek, frissen, papírszagúan, ropogósan. A bekötésre váró füzetek alig bírnak magukkal, dőlnek le a polcról a kosárba, táskába, szatyorba.



Rögtön utánuk, katonás rendben jelennek meg a városok stratágiai pontjain az első orrcsepp-, C-vitamin- és megfázás elleni gyógyszerek reklámjai, amik boldogan hirdetik, hogy ősszel is lehet mosolyogni. A sál fölött.

Az első őszi kultúrsokk után nincs idő ocsúdni, egyik reggel hirtelen megtelik a busz fehér ingekkel, blúzokkal, sötét nadrágokkal és szoknyákkal, viszik mindegyiket az évnyitókra. A többgyerekes szülők arcán nyugalom és béke. Csak korán kell kelni, de utána csak a munkahely csöndje vár.

Hamarosan megérkeznek az egyetemisták is, hogy péntekenként használt ruhákkal, vasárnap esténként hazai koszt-szaggal töltsék meg a metrót és a vonatokat. Indul a jegyzetbiznisz, a fénymásolatbörze, és már délelőtt tele lesz az összes romkocsma. A nyári mindennapos hepaj után szép lassan visszaáll a csütörtök-péntek-szombat, de akkor ami belefér körforgás.

A fesztiválszezon az utolsókat rúgja, még elpattant egy-két sör-, bor- vagy gasztroeseményt, de már nem akkor hévvel, a résztvevők már nyomottak, mint az őszi légy, nemsokára fűtött klubokba és színházakba vágynak.

A kulturális élet felébred nyári álmából, nekiáll szervezkedni, és óvatosan tereli befelé a népet a természetből az épített szentélyeibe. Szenzációt, egyedi élményt, meleg szobákat és különlegességeket ígér, épp úgy, mint tavaly.

Anyám kidobja az utolsó elhervadt muskátlit, kirakja az ablakba a kaktuszokat, a kutyám nekiáll bundát cserélni, én meg a homlokomra csapok: sebaj, mindjárt szüret!

És ez így megy minden évben...