A színészi pálya nem mindig tűnik kecsegtetőnek. Beszélgetőpartnereim, a kolozsvári Babes Bolyai Tudományegyetem frissen végzett színészei, mégis feltöltődve és pozitívan vágnak neki a jövőnek. Hogy miért választották ezt, mit is várnak a jövőtől és még sok minden másról mesél Ábrahám Ági, Bíró Krisztina, Imre Éva, Marosán Csaba és Vatány Zsolt a Félsziget Művésztelepén, fáradtan, tele élménnyel és persze a fesztiváli jókedvben.
Milyen volt a Félsziget Fesztivál?Mit csináltatok?
Zsolt: Az M-Stúdio mozgás workshopján vettünk részt délelőttönként, az utolsó napon pedig zsonglőrködtünk a Zirkobajka cirkuszi csoporttal. Nagyon érdekes volt mindezt itt csinálni a Félsziget fesztiválon, egy olyan környezetben, ami a számomra eddig csak buliról szólt.
Mit tanultatok az M-Studiótól?
Ági: Nagyon sokat. Például azt, hogy hogyan és hányféleképpen lehet mozogni egy előadásban, és hogy a mozgás önmagában is lehet egy előadás. Eddig főleg prózai színházzal foglalkoztunk az egyetemen három évében, itt pedig nagyon nagy hangsúlyt fektettünk a mozgásra, hogy hogyan tudjuk felszabadítani a testünket és egyáltalán úgy megmozdulni, hogy az jelentsen valamit.
Éva: Én csak az esti előadás, A behajtó után tudok erről beszélni. Mi javarészt technikát tanultunk és csak most látszott igazán az előadás során, hogy viszonyokról is lehet szó, nem csupán szimpla technikáról, hanem az egészet át tudják vinni viszonyokba meg állapotba. Ezt kellene továbbvinnünk nekünk is, miután innen elmegyünk.
Mit szeretnétek csinálni a jövőben?
Éva: Dolgozni.
Csaba: Színházban elhelyezkedni, vagy ha nem, akkor legfontosabb pillanatnyilag egy stabil állás, aztán lehet foglalkozni a színházzal is. A fő dolog mindenképpen a megélhetés. Utána lehet tervezni.
Szerepálmok?
Zsolt: Én játszanék egyszer Figarót Mozart operájából.
Ági: Nekem már nagyon régóta a Hedda Gabler az álmom. Nem is tudom, hogy még mindig az-e, vagy ez már csak megszokás.
Krisztina: Nem tudom pontosan. Elvégre bármi, csak játsszak.
Csaba: Én beleszerettem picit a musical műfajába, úgyhogy bármilyen férfiszerep egy musicalban. Elég nagy a választék.
Miért szeretnétek színészek lenni? Mi hajt, mi vonz erre a pályára?
Ági: Az egész próbafolyamat. Ott lenni a színpadon, lejönni a színpadról, utána közösen meginni egy sört és beszélgetni róla. Ez az összetartozás; egy közös utat találni, amiben én is én vagyok.
Mit kaptatok a kolozsvári egyetemtől? Miért menjenek vagy
Csaba: Én azt a tanácsot adnám mindazoknak, akik felvételiznek bármelyik színművészeti egyetemre Romániában, hogy semmiképp se kezdjék el középiskola után, hanem hagyjanak legalább egy év gondolkodási időt. Ezalatt elmélyedhetnek magukban, vagy elkezdhetnek bármi mással foglalkozni a színházon kívül. Ha egy év után is azt mondják, hogy ők színészek akarnak lenni, vagy a színházzal kapcsolatban valamilyen szakmában elhelyezkedni, akkor: igen, jelentkezzenek. De még az az egy év is szűk esztendő. Mindenképpen meg kell jól fontolni.
Éva: Én pedig ezzel ellentétben azt mondanám, hogy vágjanak bele, menjenek el, a harmadik év után pedig gondolják meg, hogy tényleg ezt szeretnék-e.
Zsolt: Egyetértek Évával. Bele kell vágni, meg kell csinálni. Ez az a szakma, ami bármilyen szakterületen és bármilyen munkában segíteni fog, akármit csinálsz is, mert hozzájárul a személyiséged kialakulásához, a nyitottságodhoz, a világ megismeréséhez. Ez egyben válasz az előző kérdésedre is, hogy miért szeretnék színész lenni. Erről majd egyszer írok egy könyvet. Most röviden csak annyit mondanék róla, hogy elsősorban azért, mert legteljesebb életet színészként lehet élni. Ez az a szakma, amely rengeteg mindennel foglalkoztatja az embert. Mivel színészként bármit el kell tudnod játszani, ezért teljesen nyitottnak kell lenned a világra. Továbbá ez a legelementárisabb dolog, ami az embert már az őskortól fogva foglalkoztatja: a játék.
Krisztina: Én mindjárt belevágtam az egyetembe, és ha nem is leszek színész, tudom, érzem, magamról, hogy több lettem általa. Más ember vagyok, másképp gondolkodom. Nem bánom ezt a három évet, mert olyan embereket ismertem meg, akiket érdemes volt megismerni.
Van-e olyan valaki, legyen az rendező, színész vagy színház, akivel nagyon szeretnétek együtt dolgozni?
Zsolt: Meryl Streeppel! :)) De azt gondolom, hogy elsősorban a munka a legfontosabb. Rengeteg olyan rendező és színész van, akivel nagyon szeretnék együtt dolgozni. Keresztes Attilától Bocsárdi Lászlóig,vagy Tompa Gáborral, vagy az osztályvezetőmmel, Bíró Józseffel mint színészpartnerrel. Ha minél több a munka, az a jó. Persze, minél jobb a partner annál jobb. A minőség is sokat számít.
Csaba: Szerintem főleg azért, mert mindenképpen személyiségfejlesztő. Sajnos a mai világban csak a mozi, az internet, meg a filmek számítanak. De a lerögzített dolog nem adhatja ugyanazt, amit a színház, mert az abban a pillanatban, ott megtörténik a színpadon és te mint néző, szemtanúja vagy az egésznek.
Zsolt: Ezt nem lehet elmondani. Olyan sok válasz van arra, hogy igazából miért érdemes színházba menni, hogy én azt ajánlanám bárkinek, aki még nem járt színházban, vagy nem tudja, hogy érdekli-e ez a dolog, hogy keresse meg egyik olyan ismerősét, aki kicsit jártasabb ebben, kérdezze meg tőle, hogy melyik a legjobb előadás, amit látott, menjen el, nézze meg és meg fogja érezni. Ezután fog csak rájönni, hogy ő miért jár színházba.
Mit ajánlanál, mit nézzen meg?
Zsolt: Butaság lenne megjelölni egy előadást. El kell menni megnézni egy igazi jó színházi előadást, utána az ember megérzi. Én úgy vagyok vele, hogy akkor tudom, hogy láttam egy nagyon jó előadást, ha szerelmes leszek a szereplőkbe. Minél többe, annál jobb volt a darab. Mert annyira gyönyörűen meg tudta formálni az a színész a szerepét, vagy az előadás megteremtette ennek a lehetőségét, hogy azt mondom, érdemes volt elmennem színházba.
Éva: Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Én arra ösztönözném a nézőket, akik nem járnak, hogy jöjjenek és tapasztalják meg, hogy milyen közösségi élmény is ez.
Ági: Egyetértek Évával. Nehéz megfogalmazni, hogy miért jöjjön el. Szerintem lehetetlen valakit rávenni arra, hogy „akkor menjél színházba, mert a kultúra az szép dolog!”. Ki kell próbálni, és ha jó előadást lát, akkor mázlista és be fogja szippantani az egészet. Nagyon sok rossz van, nagyon sokan járnak arra is, de hátha egy jóval kezdi az új néző.
Volt-e valaki, aki inspirált titeket? Tanár, szerző, rendező... bárki.
Krisztina: Ha megnézek egy nagyon jó előadást, akkor az erőt ad, hogy igen én is ezt akarom csinálni. Tehát egy jó előadás inspirál és tényleg feltölt.
Például? Kedvenc?
Krisztina: Megnéztünk egy német előadást, Ostermeier Hamletjét. Az nagyon jó volt. Mindannyian elképedtünk, hogy hogyan tudnak ezek az emberek annyira ott lenni és megélni az egészet.
Éva: A német Deutsches Theater Oresteiája az, ami valami olyasmit csinált velem, hogy ültem a székben és nem tudtam megfogalmazni semmit. Rám tört egy olyan állapot, ami egyenesen hazavitt, nem is tudtam, hogy megyek, egyszer csak otthon voltam, majd elkezdtem gondolkodni az egészen. Valami nagyon erős dolgot éreztem, ami azóta is megmaradt. Szerintem ez a fő dolog. Hogy így kerüljünk közel a nézőhöz.
Zsolt: Sok kedvenc van, nincs egy, amit kiemelnék.
Ági: Nekem sincs kedvencem. Amit a Deutsches-től láttam, az mind nagyon tetszett. Ami rávett arra, hogy végül is belevágjak a színjátszásba, az Mácsainak az Azt meséld el, Pistája az Örkényben. Emlékszem, hogy valamikor ősszel láttam és februárban már jelentkeztem is az egyetemre Budapesten, aztán pedig Kolozsváron. Ez volt az az előadás, ami hatására eldöntöttem, hogy esélyt kell adnom ennek, ha már egyszer bennem van az érzés, hogy szeretném csinálni. Visszakapcsolódva az előző kérdéshez, az egyetem alatt, aki inspirált, az főleg Ló volt: Bíró József, az osztályfőnökünk. Tőle tanultuk a szakmát. Ő állt hozzánk közel és ő inspirált arra, hogy a színészi szakmát elsajátítsuk.
Időnként nem nehéz együtt dolgozni?
Éva: Én azt gondolom, hogy mi nagyon jó közösségi emberek vagyunk. Kell, hogy fel tudd magad adni néha és ne csak saját magad vidd tovább. Ez fontos.
Csaba: Hogy hogyan tudunk együtt dolgozni? Kicsi szünetekkel. Egyfolytában nem lehet. Kellenek olyan periódusok, amikor mindenki szünetel és kicsit nagyobb hangsúlyt fektet a civil életére. Másképp nem működne. Ezért vannak a nagy vakációk, hál’ istennek! Utána újra összerezdülünk. Legfontosabb a türelem. Az évek során annyira egymásra hangolódtunk, hogy tudjuk egymás baját, gondját, örömét. Ilyenkor azt mondjuk, hogy akkor gyere, beszéljük meg, ha valami probléma van és együtt meg tudjuk oldani. Szerintem ez a legfontosabb mindig. A beszélgetés és a türelem.