"Azt gondolom, hogy akkor hagynám abba, ha már nem jutna eszembe új dolog...Elmennék a tengerre vitorlázni. Kilépnék ebből az egészből.”

Milyen volt a Ruszt Józseffel való munka?

Ruszt József az a fajta rendező volt, aki Magyarországon a Grotovszkij-módszerhez hasonló stílusú előadásokat hozott létre. Grotovszkij könyörtelen színházának nevezték annak idején, mikor találkoztuk, vagy a Grotovszkij-módszer magyar apostolának. Valójában ő nem volt egy az egyben Grotovszkij. Ő egy szakrális színházat csinált, ami nyomaiban, elemeiben belőle táplálkozott, de ő ezt kötötte egy operai magatartással. A szakralitása az egész történetnek az, hogy nagyon sok előadásában voltak ministráns gyerekek, kik lebonyolították a történeteket, hozták-vitték a dolgokat, szolgáltak; mindezt jelmezben, tehát felvállaltan és ez rátett egy operai, erős zenei világot, amit ő nagyon szeretett és nagyon jól tudott csinálni. Amikor megismertem, akkoriban igazából nem ezt csináltuk. Visszamentünk az ősgyökerekhez, mikor megalakítottuk a Független Színpadot. ’89-ben otthagytuk a Szegedi Nemzeti Színházat és mindenféle ruha vagy zene nélkül, üres térben kezdtünk el dolgozni. A nagy előadásainkat, például a Rómeó és Júliát, három-négy évig csináltuk közösen – szinte minden nélkül. A pszichofizikai jelenléttel foglalkoztunk; a szóval, a mozgással, a kifejező gesztusokkal mindenféle zene és jelmez nélkül. Érdekes volt. Ő is egy új dolgot kezdett el, aminek nyomaiban, persze, benne volt a Grotovszkij-módszer, de új alapokra helyeztük az ő pályáját is. Ez ment négy éven keresztül. Nagyon jó időszakában találkoztam vele és nagyon jó volt az a lelkes, fiatal társaság, akivel együtt dolgoztunk. Csupán egy idősebb ember volt közöttünk, Kalocsai Miklós, aki akkor negyven éves lehetett, és Jóska volt a legidősebb. Jól volt vegyítve a társaság. Az volt a szép benne, hogy a manírokat a rendező egy idő után – ha eltelik harminc év a pályájából – újra letisztítja, így újra egyszerűvé válnak. Lényegre törő volt. A megoldásokat nem kívülről, hanem belülről: a színészből, a szövegből, a gondolatból kiindulva kerestük. Közel voltak hozzánk a nézők, körbeültek vagy U-alakban, volt olyan is, mikor közöttük ültünk. A Csongor és Tündében például köralakban ültek és minden irányba kellett játszanunk. Nem volt se jelmez, se díszlet.


Ön hogyan került a rendezői pályára? Mindig ezzel akart foglalkozni?

Igen. Tulajdonképpen engem mindig ez érdekelt. Van egy olyan része az életemnek, mikor nagyon szerettem játszani, de abbahagytam, mert jobban érdekelt az egész. Olyan alkat vagyok, akit az izgat, mikor mindennel lehet foglalkozni. Jobban kiteljesedettnek érzem magam, ha nemcsak egy szegmensével foglalkozom a színháznak, hanem az egésszel. Tizenhárom évig vezettem színházat. Jó volt azon dolgozni, hogy hogyan lehet társulatot építeni, műsort csinálni, embereket nevelni, szerepeket osztani, hogy egy-egy színész, hogyan megy egyik szerepből a másikba, hogyan fejlődik, hogyan ötvöződik a tehetség.

Sosem volt olyan, hogy ott akarta volna hagyni és inkább mással foglalkozni?

Volt, amikor ott akartam hagyni, de nem az egészet, hanem belefáradtam abba, hogy egy helyen vagyok. Mikor Zalaegerszegen voltam a művészeti vezető, akkor is rendeztem ugyan több helyen, de egy helyre koncentráltam. Ebből elegem lett, így elkezdtem mindenfele dolgozni. Úgymond minden tapasztalat érdekelt. Különböző helyeken rendeztem ezerféle stílusban, ezerféle típusú emberrel találkoztam. Ez izgatott. Hogy az egészet abbahagyjam? Azt gondolom, hogy akkor hagynám abba, ha már nem jutna eszembe új dolog. Lehet, akkor abbahagynám, ha elkezdeném a régieket újrarendezni és a régi gondolataimból élnék. Ha a régi sikereimet megcsinálnám újra és újra, és semmi nem jutna eszembe, akkor valószínűleg megállnék. Elmennék a tengerre vitorlázni. Kilépnék ebből az egészből.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Nagyon nehezen tudok erre válaszolni. Voltak a zsoldos évek, mikor három-négy évig oda mentem, ahova hívtak – szerencsére sok helyre. Általában többször is visszahívtak oda, ahol már rendeztem; meg voltak velem elégedve. A jövőt úgy látom, hogy megint egy társulathoz kellene mennem. Lehet, megint egy pontra kellene fókuszálnom. Nemrég Szikora János megkeresett, hogy menjek a fehérvári színházba. Négyen vagy öten vezetnénk a színházat, amit valószínűleg elvállalok, sőt biztos. A jövőt most így látom. Nagy terveink vannak, amiket, remélem, tudunk realizálni is.


Általában prózai előadásokat rendez. Nehezebb feladat a Báthory musical-opera?

Nagyon szeretem a zenés műfajt, csak nem mindenhez van kedvem. Kevés musicalt, rendeztem, azokból csak a jobbakat, tehát amik számomra érdekes voltak. De rendeztem operát korábban is. Ez a Báthory úgy jött, hogy megkerestek, lenne-e kedvem hozzá. Volt. Pontosan amiatt, hogy ez nem egy egyszerű musical, hanem egy érdekes átmenet az opera és a musical között. A szerzőkkel egyetértettünk abban, hogy furcsa, új világot kellene létrehozni. Ez a Kolozsvári Operával együtt egy nagyon izgalmas történet: az operistákkal, kórussal, balettel, nagyzenekarral. Tehát körítésében, lebonyolításában, formanyelvében operai erőkre támaszkodva lehet megcsinálni. S itt ez a furcsa dallamvilág. Ez izgatott és ezért választottam.


Milyen rendezni Kolozsváron?

Én nagyon szeretek itt lenni. Tehetséges művészekkel találkoztam. Jó a zenekar, a karmester, a kóristák és a balett is. Úgy gondolom, hogy jól felkészültünk együtt. Mindig vannak nehézségek egy készülő műnél, ami még csak a sütőben van, mert állandóan változik – ahogy az ősbemutatóknál általában lenni szokott. Ennek megvan a szépsége is. Már kész van, de még mindig akadnak olyan dolgok, melyek most próbálódnak ki. Tulajdonképpen most derül ki, hogy működik-e vagy sem. Ez egyben nagyon szép és izgalmas. Persze, előfordulnak nehézségek is, de ezeket szakmaisággal, odaadással, alázattal meg lehet oldani.

Milyen volt a közös munka a készítőkkel?

A zeneszerző: Szomor Gyuri. Ő az egyik színészem is: ő játssza Thurzó nádort. Itt van még Pejtsik Péter. Én január közepén kerültem ebbe a történetbe. Már az előmunkálatokban is nagyon komolyan beszélgettünk róla; faragtuk, néztük, hova mi lenne jó, leültünk többször és változtattunk dolgokon. Egy közös munkának az eredményével jutottunk el arra, ami most van.

Más-e Erdélyben dolgozni?

Nekem nem voltak ilyen előítéleteim. Nem éreztem azt, hogy én most Erdélyben vagyok, nem pedig Magyarországon. Tudom, hogy átjöttem a határon, meg kicsit más a világ, másak az emberek, de én úgy dolgozom itt, ahogy Magyarországon tenném. Tudomásul vettem azokat a helyi specialitásokat, amiket tudomásul kell venni, ettől nem változtam meg, hanem maradok olyan, amilyen vagyok. Ez jó nekik is, mert olyan emberrel találkoztak, aki hozott valamit.