Talán nem is volt 2012-ben jobban várt lemez, mint a The XX második albuma, ami most megérkezett: a Coexist se nem ront, se nem javít az összképen.

Nehezen kétségbe vonható tény, hogy az elmúlt esztendők egyik legnagyobb sikersztorija e londoni együttes nevéhez köthető: a csapatot 2005 környékén, mindössze tizenöt évesen alapította Oliver Sim és Romy Madley Croft szégyenlős kettőse, igaz, négy évvel később megjelent debütalbumuk idejére már kvartetté bővült a formáció, és mi tagadás, szükség is volt az erősítésre. A 2009-es xx címü bemutatkozás ugyanis korántsem várt sikereket hozott (rendkívüli kritikai visszhang; Mercury-díj; reklámokban, sorozatokban felhasznált dalok; tömegeket vonzó fesztiválfellépések), a viharos előretörés pedig meglepő is volt, meg nem is: egyrészt ugyanis furcsa, hogy ilyen sok ember lelkesedjen egy ennyire introvertált, sötét és személyes hangulatú produkció iránt, másrészt viszont érthető, hogy tízezrek kaptak rá egy tényleg sajátos, különleges és eredeti hanggal bíró zenekarra, mert Young Marble Giants- vagy a Cocteau Twins-hatás ide vagy oda, az XX-énél egyedibb világgal brit együttes nemigen rukkolt elő az elmúlt években. A szintis-másodgitáros Baria Qureshi 2009-ben otthagyta a formációt, a ritmusfelelős Jamie Smith viszont a csapaton kívül, producerként is hírnévre tett szert – lássuk mire képes a banda így, hármasban, második nekifutásra.



A megjelenést beharangózó interjúiban Smith a klubzenét sorolta fel a lemez elsőszámú inspirációjaként, ám aki súlyos táncütemek reményében teszi be a korongot a lejátszóba, az csalódni fog, mert a Coexisthez képest a debüt sokkal inkább parkettre termett, sőt. A friss anyag alapjában véve lassabb, nyugodtabb és még kevesebb összetevővel operál, mint az eleve minimalistának titulált xx, és ha lehet, még inkább befelé forduló és még bensőségesebb, mint a bemutatkozás. Ez a mai zenekarok evolúciójának szempontjából különösen fura, ugyanis a legtöbb fiatal formáció terebélyesebb, nagyobb és bátrabb megszólalásra törekszik a második album készítésekor, jóllehet, az XX bátorsága pont abban rejlik, hogy épp a másik irányba indul el. Persze egy-egy mozzanat valóban az eszköztár bővítését (valamint Smith állítását) igazolja (a Reunion és a Swept Away pulzáló ütemei tényleg inkább a táncos, mintsem a dalszerű vonalat erősítik), ám a Coexist többi darabjához képest a debüt szerzeményei már-már bulihimnuszoknak tűnnek. A lemez megítélésének így két oldala van: az egyik, hogy a korong bizony eseménytelenebb, kevesebb azonnal ható eleme van, és valószínűleg egy szűkebb rétegnek nyeri majd el a tetszését, mint a három évvel ezelőtti xx. A másik viszont, hogy az általános elvárásokkal szembeni ellenállásával, valamint a még csupaszabb, még üresebb, még sebezhetőbb irányával egy merész lépés az anyag, amire inkább illene a személyes jelző, mint a bemutatkozásra. A debüt olyan darabjaira, mint a Crystalised vagy az Islands akár többedmagaddal is táncolhatsz, tehát kvázi közösségi élményekként is működnek, a Coexist viszont nem ilyen: itt csak te vagy, a hallgató és tizenegy dal, amelyek nem jobbak, viszont cserébe nem is rosszabbak a korábbiaknál.