Életképes megoldás látott napvilágot a netes kalózkodás visszaszorítására. A kalóz is jóllakott, és a zeneszerző is megmaradt.

Évek óta nagyon hangosan kiabál a zene és a filmipar az internet térhódításával felerősödött kalózkodás apokaliptikusnak titulált következményei miatt. A vitázó felek közt régóta állóháború alakult ki, a komoly büntetésekkel fenyegető szerzői jogvédők és fájlmegosztók közötti pengeváltásoktól hangos a hadszintér. Ritka az olyan ötlet, amikor a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, de azért léteznek javaslatok, melyeket érdemes fontolóra venni. Ezek közé tartozik a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesülete elnökének, Szabó Andrásnak az elképzelése, amelyet bővebben kifejtett a Kultúrpartnak.


A legtöbb zenekarban maguk az előadók szerzik a dalokat. Úgy tűnik, hogy ők járnak jobban, hiszen a koncertekből direkt bevételhez jutnak. Mi a helyzet azokkal, akik kizárólag szerzőként dolgoznak?

Valóban ezt a két kategóriát állíthatjuk fel, bár ami azt illeti, nem járnak egyértelműen jobban azok, akik egyszerre szerzők és előadók. Mindnek megvannak a maga előnyei és a maga hátrányai, de mindkét esetben a legnagyobb kérdés az, hogy az zene köré felépült ipar hogyan kezeli az új kor által felvetett kihívásokat.

Sokszor ráfogták már a felbukkanó új médiumokra, hogy a zene, a nyomtatott sajtó és irodalom, vagy a filmipar halálát okozzák majd. Ez eddig nem történt meg. Hogyan hatnak a fájlmegosztók a szerzőkre?

A szerzők díjazása egy nagyon összetett kérdés, már csak az előbb említett kettősség miatt is, és elég messzire kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megértsük a probléma eredőjét. Évezredeken keresztül a zene, vagyis az élmény, amit a zenehallgatással szerzünk szorosan összekapcsolódott magával a szerzővel és az alkotóval. A zenészek szó szerint birtokolták terméküket ugyan úgy, ahogy a cipész birtokolta a cipőt.

Miért vásárolunk dolgokat? Két dolog miatt. Vagy azért, mert nekünk nincs, valaki másnak viszont van, és azért, mert fogyasztani szeretnénk. A hangfelvételek elterjedése előtt ez úgy működött, hogy az ember odament ahhoz, aki birtokolta a hangszálakat vagy a hegedűt és tudást, amivel megszólaltatta ezeket, és ha vágyott a zenehallgatás élményére, akkor megvásárolhatta ezt, csakúgy mint a cipőt.

Az első paradigmaváltás akkor jött, amikor ezeket a hangokat el lehetett választani az előadótól és a szerzőtől, és hozzá lehetett csatolni egy tárgyhoz. Bakelitlemezhez, kazettához, majd CD-hez. Persze akkor is voltak másolások, de ez sokkal kevésbé befolyásolta az iparágat mint az, ami az utóbbi években következett be.



Az elmúlt húsz év eseményei kettősen hatottak a szerzői jogdíjakra, hiszen amíg a fizikai hordozók eladása rohamosan csökkent, addig a rádió és TV adók száma nőtt, így a jogdíjak ugyan máshonnan, de elérkeztek a szerzőkhöz. Ez nem tartott sokáig, ugyanis feltűnt a digitális éra, amikor is sikerült azt megtenni, hogy a zenehallgatás élményét nyújtó hangokat nemcsak az előadóról, de az ahhoz kapcsolt tárgyról is leválasztották. Ebben a virtuális világban egyfajta megfoghatatlan lényként kering a zene, és ami egyszer a netre felkerül, az megállíthatatlanul és ellenőrizhetetlenül terjedni kezd.

Erre a problémára kell megoldást találni, ugyanis azt mindenkinek be kell látni, hogy bár a zenélés a legtöbb alkotó számára öröm, valamiből nekik is meg kell élni.

Mindeközben felnőtt egy generáció, melynek már teljesen mások az információfogyasztási és szórakozási szokásai, sokan egyáltalán nem foglalkoznak a televízióval vagy a rádióval. Az internetes letöltések olyan egyszerűek, hogy percek alatt hozzá lehet jutni szinte bármihez. Miben rejlik a megoldás?

Az internet egyik legnagyobb vonzereje az „ingyen” hozzáférhető tartalom, legnagyobb részben talán emiatt köttetnek be maguknak internetet az emberek. Az egész rendszerből jelenleg az internetet biztosító szolgáltatók húzzák a legnagyobb hasznot, hiszen az ő terméküket azért vásárolják, hogy valaki másnak a termékéhez hozzájussanak - fizetés nélkül.



Ebből kifolyólag az internetszolgáltatók azon kevés iparágak közé tartoznak, akik még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is elképesztő növekedést és hasznot tudtak elérni. A legegyszerűbb és legigazságosabb dolog az lenne, hogy az fizesse meg a jogdíjat, aki lehetővé teszi ebben a digitális kavalkádban terjengő tartalmak elérését.

Nem nagy dolgokról beszélünk itt, ha havonta ezer forintot be lehetne hajtani előfizetésenként a szolgáltatóktól, akkor az már egy mindenki számára elfogadható dolog lenne.

A fiataloknál valóban a net a digitális tartalomfogyasztás elsődleges helyszíne de mi a helyzet az idősebekkel, aki kizárólag e-mailek írogatására, facebookozásra, esetleg az unokákkal való skype-olásra használják az előfizetésüket. Ha mindenkire kivetjük ezt a plusz díjat, akkor – az ő esetükben - valójában büntetésről beszélünk.

Ez valóban egy fontos kérdés, ezért is javasoljuk azt, hogy kizárólag a szélessávú előfizetések után kelljen a szolgáltatónak fizetnie. Ha jobban belegondolunk, akkor a nagyi e-mailjeihez semmi szükség nincs a szélessávú internetre, aki ilyet vásárol, az azért teszi, mert zenét vagy filmet akar letölteni, vagy on-line nézni.

Itt még egy fontos dologra hívnám fel a figyelmet: nem a fogyasztókat akarjuk ezzel terhelni, hanem azokat, akik lehetővé teszik ezeknek a tartalmaknak az elérését és akik valóban anyagi hasznot húznak ebből a helyzetből. Ha megnézzük, hogy mennyi szélessávú előfizetés van Magyarországon, akkor kiderül, hogy ez a többletköltség alig egy-két százaléka a szolgáltatók által megtermelt nyereségnek.

Mi akadályozná meg a szolgáltatót abban, hogy minden költséget továbbhárítson a felhasználókra?

Elsősorban az, hogy ezért a befizetett jogdíjért cserébe legális letöltési lehetőséget kínálhat a fogyasztóinak, mely így törvényes keretek között tenné vonzóvá a szolgáltatást.


Tehát arról van szó, hogy ha ezt a pénzt megkapják a szerzők, akkor innentől kezdve bárhogy is szerzi be magának az ember az internetről a zenét, az jogtiszta és legális lesz?

Pontosan. Ez persze nem csak a zenére vonatkozik, hiszen hasonló módon elszakítható fizikai hordozójától a film és a fénykép is. Ugyan már most is vannak olyan helyek, ahol viszonylag kevés pénzért cserébe legálisan lehet zenékhez hozzájutni, de ha összevetjük a számokat, akkor mindenkinek jobb ez az új megoldás. Kétlem, hogy Magyarországon a legális letöltések iparága megközelíti azt a 2-3 milliárd forintos bevételt, mint ami a szolgáltatókra kivetett jogdíj-kötelezettségből befolyna. A szolgáltatónak sem lenne ez rossz, hiszen – az egyébként mindenki által feketén használt – szórakoztatási lehetőséget legális módon kínálná. És magának a fogyasztónak sem rossz, hiszen nem kellene félteni sem az internet szabadságát, sem pedig saját magunkat egy esetleges büntetéstől.

Ez persze még messze van a megvalósulástól, hiszen a pontos elmélet kidolgozása után jogszabályokat is kellene alkotni, ami nem egyszerű. Volt egy hasonló próbálkozás Belgiumban, ott nem ezer forintot, mindössze egy eurót próbáltak beszedni a szolgáltatóktól ezen a jogcímen. Természetesen utóbbiak pereltek, most arra várunk, hogy ennek a precedensértékű folyamatnak mi lesz a vége. Ha nyerünk, akkor remélhetőleg megtaláltuk a megfelelő módszert, hogy az internetet kihozzuk a kalózzászló alól, és a szerzők és alkotók megkapják azt, ami jogosan jár nekik a munkájukért.