Azt mondja, hogy jó, majd később hívlak, aztán leteszi – én pedig azon gondolkodom, hogy akkor miért hívott fel egyáltalán.

Vagy miért telefonál az ember akkor, amikor csak annyit tud mondani, hogy még később felhív.

Aztán azon gondolkodom, hogy miért jó, hogy mindenkinél mindig van telefon, ami akármikor csöröghet, és akármikor fel lehet venni. Amin akármikor lehet beszélni akármiről.

Mondjuk arról, hogy majd később beszélünk.

Hogy milyen hülye egy illúziót ad még mindig a mobiltelefon, a szabadság és a kommunikáció határtalanságának halványkék, piros avagy magneta színű illúzióját, ami éppen annyira kötöttség, mint amennyire felszabadítóan hamis.

És mennyire beépült már mindenhova. A mobiltelefon van, fejlődik, rezeg, mozog és dalol, és már nem csak rajtunk nőtt túl, hanem a kapcsolatainkon is. Az okostelefon meg hagyján, hogy nálam is okosabb, de mindenkinél többet tud. Mondta is a barátnőm, hogy utál azóta vitatkozni, amióta vannak ilyen roppant művelt tárgyak, mert minden rögtön leellenőrizhető. Hogy mikor épült újra a Lánchíd, hogy készül a dobostorta, mikor zár a Rákóczi Pékség, ésatöbbi.

De milyen jó is ez, milyen megnyugtató. Kivéve akkor, ha Úristen, mi lehet vele, nem veszi fel a telefonját. Ha csak akkor élsz, amikor telefonálsz vagy sms-t írsz. Ha élőben nem is fontos, hogy lássanak, csak vedd fel a telefonod, ha csörög, mert úgyis csak annyit kell mondanod, hogy jó, majd később hívsz.

Aztán nem hívsz soha többet azon a napon, vagy héten, vagy hónapban, de ha megint beszélünk, akkor sem mondasz mást. De majd később hívsz, és akkor én tudom, hogy élsz valahol, hogy csinálsz valamit, mert telefonod van.

Hogy ez az egész miért ér meg akár egy fél oldalnyi karaktert is? Hát épp ezért, mert ennyire egyszerűen triviális, mert más csörgő mobiltelefonjától mindenki kivan, mert már annyira tenyérmeleg, hogy észre sem veszi senki, csak akkor, amikor lemerül, kikapcsol vagy nincs térerő, és olyankor a stressz után mégis mindig egy kicsit valahogy jobb. A közérzet, a társaság és az elérhetetlenség.

Ami már az új fontos. A transzparencia korának bevehetetlen bástyája, ha valakiről nincs információ. Nem lehet tudni, hol van, mit csinál, mikor csinálja, és mégis él, csak épp technikai eszközökkel mindez nem érzékelhető.

De saját szemmel, füllel és kézzel igen, csak ahhoz jó helyen kell lenni és jó időben – mondjuk ki ér erre rá, ugye.

Én most nem, sajnos, de majd később hívlak, jó?