Vajon mit tud összehozni két független zenész egy dobossal, egy szintissel és egy neves producerrel kiegészülve? A probléma az, hogy nem túl sokat.

A mindössze néhány hete köztudatba került Divine Fits egy supergroup, vagyis egy olyan zenekar, aminek tagjai eredetileg más formációkból érkeztek, melyeket remélhetőleg már előzetesen sikerre vittek. A Fits legfontosabb alkotóelemei közé két, a múlt évtizedben nagyot alkotó indie-figura, vagyis a Wolf Parade és a Handsome Furs éléről ismert kanadai Dan Boeckner, illetve a Metacritic által egyenesen a 00-ás évek legfontosabb formációjának kikiáltott Spoon vezetője, Britt Daniel tartozik, és bár ismeretes, hogy a New Bomb Turks-ből való Sam Brown (valamint a lemezen és élőben is velük játszó Alex Fischel) is a csapat részét képezi, azért nem kell sokat gondolkodnunk azon, kikről is szól ez az egész. Idénre már Boeckner mindkét említett zenekara befuccsolt, és bár a Spoon még működik, legutolsó lemeze már több mint két éve, hogy megjelent, így a szabadidőhiány nem vehette elejét annak, hogy a páros közösem is alkothasson valamit, de hogy mennyire lesz gyümölcsöző a kollaboráció a továbbiakban is, az még a jövő zenéje.



Persze mindkét tag halálosan komolyan gondolja az együttműködést, ám a nemrég megjelent, Nick Launay (PiL, Supergrass, Yeah Yeah Yeahs) producerrel elkészített bemutatkozó album alapján nem biztos, hogy sok értelme lenne annyi energiát fektetni a projektbe, az A Thing Called Divine Fits ugyanis, noha nem teljesen gyarló próbálkozás, nem mérhető a tagok előéletéhez. Pedig a két alapösszetevő párosításából még valami egészen jó is kisülhetett volna: Boeckner a Parade-del a szikár független rock, a Furs-szel pedig a vasfüggöny mögötti elektronikával alkotott izgalmasat, a Spoon szellemes, ötletes, végig száraz és dallamos világa pedig valóban sok mindent hozzáadott elmúlt 10 év popzenéjéhez, ám a nagy erők (mint ahogy az a szupergruppoknál általában lenni szokott) együttesen sajnos kioltják egymást. Furcsa, hogy bár a két agy közösen dolgozott az albumon, látásmódjaik nem szintetizáltak, hanem inkább külön-külön működtek, így a lemezen könnyedén találhatunk olyan dalokat, amelyek egy-egy anyazenekar repertoárjába is beleillhettek volna. A probléma csak az, hogy e darabok egyik eredeti formáció skáláján sem ütnék meg az elfogadható színvonalat, na persze nem azért, mert annyira rosszak lennének, hanem azért, mert annyira nem történik bennük semmi, hogy fogalmunk sincs, ki szavazna erre a korongra mondjuk a Plague Park vagy a Gimme Fiction helyett. Lelketlen, üres szerzemények ezek, talán egy kivétellel: a Baby Get Worse szintidallama még akár szöget is üthet a fejünkben, bár a lemez tizenegy számához viszonyítva ez az arány azért még kevés.