Kicsit félve indultam az interjúra, ugyanis amikor elolvastam egy-két beszélgetést Kátai Istvánnal, rögtön rájöttem, hogy nagyon határozott véleménye van mindenről. Találkozásunkkor megosztottam ezt a félelmemet vele és megkérdeztem, hogy egy színész is szokott-e izgulni az interjú előtt, megnyugtatott, hogy igen, hiszen nem tudja, mit fognak kérdezni tőle. Mindenkit biztosíthatok, hogy a Báthory Erzsébet musical-opera hősének válaszain ez cseppet sem érződik.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy itt, Magyarországon is letelepedsz?

Kátai István: 2001 tavaszán döntöttem úgy, hogy több szerepet nem vállalok a marosvásárhelyi Nemzetiben, csak a meglévő szerepeimet játszom. Az akkori politikai helyzet és a színház vezetői közt kialakult torzsalkodás oly mértékben telepedett rá a társulatra, hogy lehetetlenség volt abban a hangulatban alkotó munkát végezni. Politikai kampányok és bugyivásárok színterévé vált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az alkotómunkát az is akadályozta, hogy létezett egy társulat a társulatban, a Gruppenn-hecc magán kabarétársulat és a színház havi műsorterve ennek volt alárendelve.

A fent említett okok miatt 2001 októberében úgy döntöttem, hogy megválok a társulattól és kipróbálom magam más színházaknál. Annak ellenére, hogy amikor végeztem, több erdélyi színházban kaptam felkérést, négy évvel később egyetlen igazgató, Demeter András, a temesvári színház vezetője mondta azt, hogy szívesen lát. A sok visszautasítástól teljesen összeomlottam és nem értettem az okát, hiszen akkor már több jelentős szerep eljátszása volt mögöttem. Mára már értem. Az erdélyi színházigazgatók nagyrészt életfogytiglan költöznek be egy színházba és nem szeretik, ha egy színésznek, túl a munkáján, rálátása van a struktúrára és véleménye van a színház működéséről. Távozásom okai közt említeném az akkori újságíró generáció sokszor igaztalan, egyoldalú, félinformációkra épülő, lélekromboló, nem a szakmaiságról szóló írásait, melynek többször voltam a főszereplője. A fizetésem a lakbért sem fedezte, és a legtöbb erdélyi színházban sajnos a mai napig ilyen bérek vannak, viszont az igazgatók – pláne, ha még rendeznek is a saját színházukban – a tízszeresét veszik fel egy kezdő színész fizetésének. Így állnak a dolgok szép hazámban.


2001 októberében egy budapesti vendégjáték alkalmával felkérést kaptam a Tatabányai Jászai Mari Színházba egy szerep eljátszására, Harsányi Sulyom László, akkori igazgatótól, aki egyébként a darabot rendezte. Gondolkodás nélkül mondtam igent, és ettől az igentől minden megváltozott. Boldog voltam, hogy valaki, aki nem ismer, semmit nem tud rólam, csak az embert és a színészt látja bennem, munkát ajánl. Így Temesvárból Tatabánya lett. Kilenc évig voltam tagja a tatabányai virtuális társulatnak a Honvéd Színház mellet, ami azt jelentette, hogy minden évben játszottam egy szerepet a Jászai Mari Színházban.

A tatabányai próbafolyamat, a kollégák hozzáállása elfeledtette azt a sok keserűséget, ami Marosvásárhelyen felgyűlt bennem. Az első bemutatóm után úgy döntöttem, hogy amíg otthon ez a kilátástalan, színészalázó rendszer nem szűnik meg, nem akarok erdélyi színész lenni. Annak ellenére, hogy rossz körülmények között, kevés pénzért, elviselhetetlen hangulatban kellet dolgozni, mégis meghatározó élmény marad számomra a Marosvásárhelyen elöltött időszak, hiszen voltak igazán felemelő és szép pillanatok is.

Végérvényesen 2002 márciusában mondtam fel Marosvásárhelyen. Ekkor Novák Eszter hívására a budapesti Honvéd Színházhoz szerződtem többedmagammal, ahol nyolc évet töltöttem, ebből négyet művészeti vezetőként. Novák Eszter Marosvásárhelyen több sikeres és nagyon jó előadást rendezett, melynek én is részese lehettem. Marosvásárhelyen ismerkedhettem meg azokkal a rendezőkkel, akik meghatározó szerepet játszottak pályám alakulásában: Anca Bradu, Rusznyák Gábor, Simon Balázs, Kárpáti Péter. A Novák Eszterrel való találkozás és a munka mind a mai napig meghatározza a szakmához való viszonyomat és a hozzáállásomat a színpadhoz, a színházhoz... A tanáraimtól is sokat, nagyon sokat tanultam. Szeretett tanáraim, Kovács Levente, Balázs Éva, Farkas Ibolya, Hencz József, Pap Éva, elindítottak ezen a pályán, de Eszter volt az, aki igazán megmutatta és kikövezte azt az utat, amin én el tudtam indulni. Habár engem az egyetemen nem tanítottak, de az élethez és a színpadhoz való hozzáállásukkal, tapasztalatukkal, a halkszavú tanácsaikkal, az együttjátszás, és a túrnék alkalmával sokat tanultam Lohinszky Lórántól, Ferenczy Istvántól, Tarr Laci bácsitól, Mende Gabytól, Nagy Dezsőtől, Györffy Banditól, Bíró Józseftől, László Zsuzsitól, Szélyes Feritől és Hunyásztól (Hunyadi László). Annak ellenére, hogy utóbbi kettővel mindig harcban álltam – ahogy Kincses Elemér rendezővel is – ők is nagyban hozzájárultak a pályám alakulásához.

Úgy tudom, vendégszerepeltél az Operettszínházban is, sőt főszerepeid voltak. Ennek hogyhogy nem lett folytatása?

K.I.: Igen, így volt, de Kerényi Miklós Gábor megharagudott rám. Volt egy nagyon nehéz próbafolyamat, a Párizsi élet; a társulat nagy része elutazott valahová keletre vendégszerepelni, ezért be kellett ugranom a Menyasszonytáncba (Bárány), közben játszottam a Csókos asszony főszerepét is. Teljes gőzzel próbáltunk már két hónapja és hátra volt még egy harmadik, ezért karácsony előtt pár nappal kértem egy napot a rendezőtől, aki nem volt hajlandó elengedni, ekkor mondtam, hogy felmondok, mert ez embertelen. Következő héten Kerényi igazgató úr megkérdezte, hogy visszavenném-e a szerepet, természetesen akkor én már másképp gondoltam és igennel feleltem, de ő közölte, hogy köszöni, de már átadta másnak. Azóta is elmegyek egy-egy meghallgatásra az Operettszínházba, de úgy látszik még mindig „van más helyettem”. Nagyon sokat köszönhetek volt osztálytársamnak, Béres Attilának, Nádor Magdának, akik sokat segített abban, hogy az Operettben kipróbálhassam magam és beleszeressek a zenés műfajba. Visszatekintve az operettes időszakra, tanulságos volt, hisz nagyszerű kollégákkal játszhattam együtt, akik ezt a műfajt magas szinten művelik. Azt hiszem, abban az időben volt a legjobb formában a társulat, nagyon sok tehetséges ember volt egy helyen.

Van-e olyan budapesti színház, ahol szívesen játszanál nem csak vendégművészként?

K.I.: Az Operett -mosolyog csibészesen. Természetesen több ilyen is van.

Konkrétan?

K.I.: Az, hogy hol játszanék, inkább rendezőfüggő, de ha úgy teszed fel a kérdést, hogy milyen színházakkal szimpatizálok Budapesten, akkor könnyebben válaszolok: nagyon szeretem az Örkény Színházat és a Nemzeti Színházat, Alföldi Róbertnek nagy tisztelője vagyok.

Vele dolgoztál már együtt?

K.I.: Mint rendezővel nem, de játszótársként volt már hozzá szerencsém a Szegedi Szabadtéri Játékokon (Valahol Európában). A kulisszák mögött sokat beszélgettünk, nagyszerű embernek tartom és remek igazgatónak. De nagy rajongója vagyok még a Katona József Színháznak, a Debreceni színháznak, a Radnóti Színháznak (ott játszottam is), és Pintér Béláékat sem hagynám ki a sorból.

Hihetetlenül sok színházban játszottál. Ezek szerint mindig az új kihívásokat keresed?

K.I.: Szeretek egy helyen lenni, egy társulathoz tartozni, de nem szeretek kuncsorogni, az igazgatók kegyeibe férkőzni. Valószínűleg ezért nincs munkám. Eddig is úgy kaptam szerepeket, hogy hívtak, mert valaki látott valahol és az tetszett neki, vagy elmentem meghallgatásra.

A Honvéd Kamaraszínházból kirúgtak. Miért?

folytatás >>