Az év egyik kiemelkedő koncertjét nyújtó Junior Boys agyával, Jeremy Greenspannel beszélgettünk a csapat kiváló, ám kissé rövid Electronic Beats-es fellépése után.

Te vagy a Junior Boys énekese, fő dalszerzője és szócsöve is egyben, mégsem egyedül dolgozol. Ha majdnem minden a te kezeidben fut össze, miért van szükséged társra?

Az igazat megvallva szeretek másokkal együttműködni. Persze egymagam is elég sokat dolgozom, de úgy vettem észre, közösen mindig jobban megy a munka. Jó az, ha van melletted valaki, aki megmondja, ha valamit rosszul csinálsz, vagy akinek támadhat egy nagyszerű ötlete, amit aztán továbbgondolhatsz: a csapat számomra legkedvesebb dalai is általában azok, amelyek Matt [Didemus, a páros másik fele] fejéből pattantak ki. Az évek során sok mindenkivel összeültem, a zenekart is eleve Johnnal [Dark, Greenspan korábbi partnere a JB-ben] kezdtük, és annak is megvolt a maga hangulata, szóval egyszerűen szeretek így alkotni.

Ki hogy veszik ki a részét a dalszerzési folyamatból?

Nos, ez általában a daltól függ: vannak olyan számok, amiket csak én írok, aztán vannak olyanok is, amiket közönsen rakunk össze. Szóval… igen, hát nagyjából így. [nevet]

Össze tudnád hasonlítani, milyen volt Johnnyval dolgozni Matthez képest?

Johnt illetően a helyzet meglehetősen vicces, ugyanis én még mindig Kanadában élek, Matt viszont Németországban, így Johnnal ezerszer többet találkozok, mint vele. De már elég régóta nem zenéltünk közösen, persze még mindig barátok vagyunk, sőt, van egy kis klubom Hamiltonban, ahol lakok, John pedig ott dolgozik promóterként. Amikor ketten elkezdtük a Junior Boys-t, még nem tartottuk magunkat valódi zenekarnak, volt egy mp3.com nevű oldal, ahova feltöltögettük a cuccainkat, de amikor az emberek kezdtek felfigyelni ránk, ő már elköltözött a városból. Az első anyag azonban, a Last Exit, fele részt a Johnnal közös számainkból, fele részt pedig az én saját erőfeszítéseimből tevődik össze.

Ha Matt ennyire messze él tőled, hogyan készítetek el egy albumot? E-mailen keresztül? Vagy összeültök valahol?

Mivel Matt szülei még mindig Kanadában élnek, rendszerint haza szokott látogatni. Ilyenkor ott marad egy pár hónapig, ami alatt dolgozunk, aztán visszarepül, majd megint vissza Kanadába. Így megy ez.

Gondolkoztál már azon, mi történt volna, ha a Last Exit elkerüli az emberek figyelmét? Lett volna esélye annak, hogy nem folytatjátok a zenekart?

Ó, hogyne, persze. Mármint, az egész produkció egy Nick [Kilroy] nevű srác miatt fordult igazán komolyra, aki nagyon hitt bennünk. Ő javasolta, hogy rakjunk össze egy egész albumot, mi pedig úgy voltunk, hogy miért ne, persze, adjunk ki egy lemezt, pár embernek még talán tetszeni is fog. Pont akkortájt fejeztem be az egyetemet, és már jelentkeztem is pár suliba, hogy folytassam a tanulmányaimat, ám akkor hirtelen beindult a dolog.

A So This Is Goodbye című második lemezetek olyan, mintha két teljesen különböző albumból tevődne össze. Mi volt a célotok az anyag készítésekor?

Az egész album akkor kezdett körvonalazódni, amikor azt a Frank Sinatra feldolgozást csináltuk [When No One Cares], a lemezre megírt első két dalunk közül az egyik a címadó volt, amit ma is játszottunk, a másik pedig ez az átirat. A legfőbb elv az volt, hogy második egy crooner album legyen, egy finom, halk és bánatos énektémákon alapuló anyag. Általában mindegyik munkánk egy konkrét ötlet körül forog, de ez nem mindig jön át, az emberek ritkán veszik észre, de hát nem tudok mit tenni, én így működök.

A Begone Dull Care viszont zeneileg változást hozott az előzőekhez képest. Minek a hatására indultatok el egy másik irányba?

Annak idején rengeteg diszkót hallgattunk, annak is a szomorúbb fajtájából, és egy olyan lemezt akarunk csinálni, ami úgy tánczene, hogy közben mégsem az, 110 bpm körüli tempóval és jó hosszú számokkal, pont, mint a diszkódalok. Ez volt a vezérelv, bár kissé furcsa, mert a Begone Dull Care-t a mai napig az én meg nem értett gyermekemnek tartom.

Egy interjúban azt állítottad, hogy a 2011-es It’s All True egy logikus befejezése lehetne a Junior Boys történetének, és hogy eddigi négy lemezetek egy kerek egészet alkot. Megfordult a fejedben esetleg, hogy véget vetsz a csapatnak, és más úton indulsz tovább?

Nem sok esélyét látom annak, hogy a sarokba dobjuk a projektet, ugyanis már újra munkába álltunk, arra viszont számítani lehet, hogy albumokat már nem fogunk kiadni, legalábbis a belátható jövőben. Mostanság inkább a 12”-es lemezek érdekelnek, mert az igazság az, hogy az albumok egyszerűen feldühítenek. Nem szeretem sem a velük járó pepecselést, sem azt, hogy kiszivárognak a netre, sem az embereket, akik a hála legkisebb jelét sem mutatják a munkád után. A harmadik lemezünk annyi energiát emésztett fel, hogy lényegében két teljes évre volt szükségünk az elkészítéséhez. Én pedig csak ültem, dolgoztam, végig a lemezre koncentráltam minden erőmet belepasszírozva, aztán persze két hónappal a megjelenés előtt már fenn volt a neten, egy nem hivatalos borítóval, az emberek pedig egyszerűen lehordták. Hát akkor basszák meg, minek csinálom én ezt egyáltalán? Szóval a harmadik lemezzel való bíbelődések tényleg elvették a kedvem az albumosditól, de ez még nem jelenti azt, hogy a Junior Boys-nak vége lenne.

(A fotót a helyszínen készítette: Hering András)