Bár a csapat eddigi munkássága alapján nem meglepő, azért jólesik kimondani: a Shields-zel a Grizzly Bear műhelyében újabb remekmű született.

A jelenleg felállásában kb. 7-8 éve működő Grizzly Bear csillaga pont akkor jelent meg a szélesebb körű ismertség egén, amikor a környezet nagyon kedvezett a hasonszőrű együtteseknek: a csapat harmadik, Veckatimest című lemeze ugyanis éppen akkor kapaszkodott fel a Billboard 200-as lisjájának nyolcadik helyéig, amikor számos folkos indíttatású zenekar került a figyelem középpontjába (Fleet Foxes, The Dodos vagy a GB-közeli Department of Eagles). Persze nem mondhatjuk, hogy hirtelen jött az elismerés: korai éveiben még csupán Ed Droste saját zenekaraként működött a formáció, (a 2004-es első lemez is nagyrészt az ő hálószóbájában született), a 2006-os, már négyfősen elkészített Yellow House azonban meghozta a szakmai, a már említett három évvel későbbi anyag pedig a közönségsikert is, a felhajtás pedig megédremelt volt: a csapat bukolikus világa 2009-re végképp kikristályosodott, a nyugodt, megfontolt, javarészt akusztikus hangvételt díszes, részletgazdag kamara-folkba öltöztető harmadik anyag pedig mai napig a múlt évtized kiemelkedő művei között foglal helyet - ezért is volt akkora a drukk, hogy mi lesz a következő lépés.


Ami biztos, hogy a csapatra már egyre nehezebb ráhúzni a folkos jelzőt, hiszen immáron inkább egy afféle barokkos-indie rock formációként operál, persze ez nem von le az élvezeti értékéből, sőt. Azért vannak még itt olyan dalok, amik a régi időket juttatják eszünkbe, bár furcsa mód éppen azok a legdiadalmasabb percek, melyek nagyobb változásokat hoznak. A szabálytalan ritmusával és burjánzó elektronikájával egyenesen megborzongató Sleeping Ute és a hipnotikus refrénnel megtoldott, karcos gitártombolásba torkolló Yet Again az album első felének kiválóságai, melyeknek megvan a párjuk a másik oldalon is: a Half Gate zavaros, borús vonósaival maga a háborgó tenger, az elsöprő erejű, epikus Sun In Your Eyes pedig a lehető legtökéletesebb befejezés, amit ember a Shields esetében elképzelhet. Az anyag kvázi eleje és vége tehát kiemelkedő minőségű, a köztes időszakban azonban becsúszik egy-két gikszer, de persze csupán annyit jelent ez, hogy a halkabb, elfojtottabb darabok (The Hunt, Gun-Shy), nélkülözik az imént kiemelt szerzemények grandiózusságát, igaz, a hullámvölgyet egyenesbe hozza a korong egészének minősége és új csapásiránya. Így, bár kevésbé részletgazdag, egyenletes vagy békés, mint elődei, felkavaró szerkezeteivel, pompázatos megszólalásával, katartikus hangulatával, valamint emészthetőbb, és talán dallamosabb arculatával korántsem mindennapi lemez a Shields: egy már csúcsra jutott zenekar újabb győzelme; egy kiváló alkotás zaklatottabb, kísérletezőbb és határozottabb kistestvére, mellyel az eddig mindig kicsit szorongó, szerény és visszahúzódó formáció végre a sarkára áll, és mellkasát döngetve követeli helyét a jelen indie-rockjának legértékesebb formációi között.