Rutkai Bori nemzeti kincs és közszolgálati adó számomra, és csak reménykedem, hogy kinevet-kinevettek kicsit, mikor majd ezt olvassa-olvassátok.

Éppen ezt szeretem benne a legjobban, hogy segít nevetni saját magamon, vagy ha túl komolyan gondolom saját magamat és világomat, ő nem is tudja, de pont olyankor meghallgatok egy-egy Specko Jedno számot, vagy megnézem, miket festett mostanában, s még a Nap is kisüt.


Ilyen fényenergia-lény, ilyen derű-sugárzó konvektor Rutkai Bori, és hála a Budapest Bárnak vagy a Vacka-daloknak, már nem csak az elvetemült underground rajongók és kóbor költők ismerik, hanem sokan mások is.

Azért én mégis úgy döntöttem, hogy a most csütörtökön (Liget Galéria, 2012.09.27. 18:00) megnyíló kiállítását a figyelmetekbe ajánlom, mert Borikát én elsősorban, mint különleges, abszurd, bizarr és igen derűs képek festőjét ismerem, s csak utána, mint a Specko Jedno vagy a Vacka frontemberét. Bár Rutkai Bori nem az a kimondott „frontember”, sőt alighanem ő a leglelkesebb frontfelszámoló, mégis csak köréje szerveződik az egyébként kiváló zenészekből álló Specko. Szóval van benne valami, ami kiváltja, hogy megpördülnek a dolgok körülötte, így a képein is majdnem minden forog, minden elkerekedik, sokszor a néző szeme is, hogy azta, mert Borika humora nem sima hülyeség, vagy hülyéskedés, ahogy sokan gondolnák, hanem a bánat színekbe fojtása.

Amikor arról beszél, hogy be kellett látnia, ő mégiscsak egy nosztalgikus alkat, s különös nosztalgiát érez a hetvenes évek csehszlovák filmjeinek világa iránt, és megfesti a „Nők a pult mögött” című képét, semmi kétségem nincs afelől, hogy komolyan gondolja ezt a derűs iróniát, s messziről kerüli a cinizmust. Éppen ez az, ez a nagyon csekélyke határ az, ami elválasztja az iróniát a cinizmustól, amit ő „mesternőien” soha nem lép át. Az igazi, bölcs és derűs humorba bőven belefér az irónia, de a cinizmus már átcsúszik valami sötétbe, valami keserűbe, amit a bölcsesség ismer ugyan, de a derű nehezen visel. Bárcsak el tudnám magyarázni sok kesergőnek, hogy hol fordul át az irónia cinizmusba, honnantól már nem vicces, de hiszen még én is gyakran vagyok inkább keserű, s ilyenkor kénytelen vagyok bekapcsolni – mint mondtam – a fénykonvektort, s nyomatni, amennyire csak bírom, akár a Specko Jednot, akár valami hasonló zenét. Boldogult úrfikoromban, még szép dunántúli városkák pincéjében roptam hajnalig Borika dalaira, s ezek az éjszakák egyáltán nem végződtek rosszul.

Rutkai Bori festészete... és itt meg kell állnom, igen, ennek a kis hölgynek – vagy maradjunk fénykonvektornál? – szóval Borikának festészete van, saját világa, amit szeretek és ajánlok, minden olyan embernek, aki inkább az iróniát válsztja, mint a cinizmust, inkább a bölcs derűt, mint a keserűséget.

Szerzőnk Visegrádi Ösztöndíjas.