Sárik Péter behozta a jazzkívánságműsor műfaját, Winehouse, Beatles vagy Bartók-feldolgozásaikat imádja a közönség, Örömódájukat több mint 14000-en töltötték le.
- Jazzkívánságműsor című lemezeteken és az új turnét indító Müpás koncerteden is feldolgozásokat játszol a Sárik Péter Trióval. Ezzel tudatosan nyittok egy szélesebb közönség felé?
- Az, hogy a közönség számokat, motívumok feldolgozását kéri az együttesektől, egyidős a jazzel. Valóban könnyebb megismerkedni a műfaj formanyelvével akkor, ha a hallgató ismeri a témát. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy „lebutítanánk” a számokat, a közhelyes megoldásoktól irtózunk. Egyébként pedig a jazznek szüksége van arra, hogy megközelíthetőbbé váljon. Szerintem az elmúlt tíz évben sokat tett ezért a szakma, de korábban nem véletlen, hogy sokak számára a jazz egy olyan furcsa, érthetetlen műfaj volt, amit rosszul öltözött alakok kétes helyeken adnak elő.
- Sokféle közönség előtt léptetek már föl, el lehet adni a jazzt olyanoknak, akik nem találkoztak még a műfajjal?
- Ha azt nézzük, hogy mit játszanak a kereskedelmi tévék és rádiók, akkor itthon nem nagyon van esély arra, hogy valaki jazzt, komolyzenét vagy népzenét halljon. Ezzel szemben viszont azt tapasztalom, hogy generációtól függetlenül mindenki nagyon nyitott. Ha adottak a méltó feltételek, és a közönség nem valami egészen mást vár – mint például egy falunapon – minden esélyünk megvan arra, hogy megnyerjük magunknak őket. Nem szabad persze ajtóstul rontani a házba, okosan kell felépíteni az anyagot. Fellengzősnek tűnhet, de tény, hogy még nem vesztettünk koncertet. Legutoljára a Magyar Dal Napján volt olyan fellépésünk, ahol láthatóan nem a célközönségünk hallgatott minket. Berki Tamás énekessel játszottunk, tehát énekes jazz volt, de igazi elvetemült szólókkal, mégis olyan üvöltő, ordító sikerünk volt, amin mi is meglepődtünk kicsit.
- Mi alapján választottátok ki a CD-re kerülő számokat, amelyek a lemezbemutató gerincét is adják majd?
- Eddig nyolc Jazzkívánságműsor koncertet adtunk, és mindegyikre kérhetett számokat a közönség. Így összesen több mint 80 dalt írtunk meg, ugyanis sohasem ismételtük őket. Emiatt néhányan kicsit el is szomorodtak, mert szerették volna újra hallani a kedvenceket. Nekik is szól ez a lemez és az elkövetkező koncertek. Emellett mi is beláttuk, hogy túl sok energia van ezekben a dalokban ahhoz, hogy hagyjuk őket feledésbe merülni. A válogatáshoz szigorúan tudományos módszereket választottunk, amelyeknél a leghangosabbak volt a taps, azok kerültek vissza az új repertoárba.
- Aki járt már a koncerteteken tudja, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor elkezd borsódzni az ember háta, ez veletek is megtörténik?
- Ahogy a szakmában mondani szokás, a jó produkcióhoz forró szív és hideg fej kell, de egy igazán jó koncerten igen, megtörténik. Ezt egyfajta módosult tudatállapotként tudnám leírni, tulajdonképpen transz, amibe a zene és a közönség sodor bele. A kontrollt azonban egy pillanatra sem veszthetem el, tudnom kell, hogy mit csinálok, mégis hagynom kell, hogy történjen velem a zene. Látom előre, hogy milyen billentyűket kell majd leütnöm, egy kicsit az időérzékelés is megváltozik. Nem tudom pontosan mi ez, de ezek a percek egyet jelentenek a boldogsággal. Tulajdonképpen ezért csináljuk az egészet, ha sok is a nehézség, ez egy olyan drog amiről nem lehet leszokni. Amikor ez megtörténik a színpadon, azt a közönség is érzi: ez az a katarzis, amiért eljönnek a koncertre, és az a feladatunk, hogy ezt megadjuk nekik.
- Fel lehet készülni arra, hogy ezt az állapotot elérd?
- Ahogy egyre több koncerten vagy túl, a rutin segít, hogy eljuss ide. Nem lehet azonban egyik pillanatról a másikra száz százalékos biztonsággal felkapcsolni, mint a lámpát. El lehet hárítani az akadályokat, például azt a fajta stresszt, ami leblokkol. Egy ideig Krav Magáztam, ez egy izraeli önvédelmi stílus, amelyben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy stresszhelyzetben is végre tudjuk hajtani a technikákat. Nagyon erős hanghatások, stroboszkóp, futással előidézett magas vérnyomás segít megtapasztalni ezt az állapotot. Ilyenkor csőlátásod lesz, zihálsz, kapkodsz, a teljesítményed 10 százalékára sem vagy képes. Amikor ezt először kipróbáltam, rájöttem, hogy ez ugyanaz a rossz érzés, ami a koncerteken néha elfog. Most már azonnal felismerem és kezelni is megtanultam, legalábbis a színpadon.
- Mindegy, hogy a saját trióddal, Fábián Julival, Falusi Mariannal vagy épp tizenéves jazztehetségekkel lépsz fel, meglepő könnyedség, a zenésztársaid felé irányuló figyelem és mosoly jellemzi a produkcióidat. Rengeteg gyakorlás, vagy egyszerűen adottság kell ehhez?
- Örülök, ha kívülről így látszik, de nagyon komoly koncentráció kell minden fellépéshez. Olyan nincs, hogy kiülök és zenélgetek. A többi zenésszel történő zenei játékot azonban nem lehet előre megtervezni. Van akivel direkt nem is próbálok előre, mert úgy egyszerűen jobban megy, mint például Fábián Julival, akivel tényleg félhangokból megértjük egymást. Nekem ez a játék a legfontosabb a zenében, szeretnék egyszer szólóprojektet, de nem véletlen, hogy eddig nem volt.
