Napjaink legjobb új psych-rock zenekara visszatért: bánat, végtelenbe vesző vokálok és szintihegyek keresztezik a Tame Impala második, a Lonerism című lemezét.

A Tame Impala, koncerteken és fotókon többfősre bővülő legénysége ellenére, valójában az énekes-mindenes Kevin Parker agyszüleménye: az illető már gyermekkorában is a zene felé tendált, és bár megpróbálkozott mérnököt faragni magából, szenvedélye nem hagyta nyugodni. Néhány korábbi formációt és jó sok otthoni zajongást követően karrierét istenigazából egy 2008-as Modular-szerződés tette sínre, melyet követően nem is ronthatta volna el a dolgot. Egy még abban az évben kiadott EP az otthoni, a két esztendővel későbbi Innerspeaker című debüt pedig a világi közönség számára tette érdekessé csapatát, mely egyébként az ausztráliai Perth városából indult - ez már csak azért is furcsa, mert a múlt évtized végén a kenguruk országából inkább az elektropop ütemei szűrődtek ki, melyektől nem is állhatna messzebb a TI mélyen pszichedelikus, elszállt, a 60-as évek drogrock világát tökéletesen rekreáló hangzása, ami a múlt felé kacsingatásával egyrészt beleillett az új évezred retrólázába, másrészt Parker ügyes dalaival tényleg bebizonyította, hogy van még spiritusz a fiatal gitárgenerációban.


Meglehetősen hirtelen, már az Innerspeaker megjelenését követően megkezdődtek a munkálatok a soron következő Tame Impala-anyagra, debüt sikerét követően pedig még több lehetőség állt Parker rendelkezésére, melyekkel élt is az ifjonc: a Lonerism ugyanis profibban és tisztábban szól, mint a visszanézve kicsit lo-fis élményt nyújtó előd, ráadásul a dalok tekintetében is érzékelhető néhány bátor előrelépés. A végtelenbe vesző gitárvisszhang és az álomszerű kölyökvokálok megmaradtak, ám az énekdallamok valahogy jobban a helyükre kerültek, igaz, az előző korong kvázi popos hozzáállását feváltotta a dalformát elsöprő bombasztikus, burzánjó pszichedelikus áradat, mely javarészt a billentyűs hangszerek igába hajtásának köszönhető. A két alapvető csapásirány így a ’67 körüli, betépett Beatles (a hasonlóság ordít: Parker hangja tiszta Lennon), valamint a velük kapcsolatban már eddig is emlegetett Flaming Lips progos, bugyborékoló pszichedeliája (ebben nyilván a közös kollaborátor Dave Fridmann keze van), az eredmény pedig így összességében jobb, mint két évvel ezelőtt. Bár a dalok talán nehezebben kitapinthatóak a folyvást elhatalmasodó elektronika miatt, az élményt csak növelik a különböző effektek: a Mind Mischief andalító énekébe szövődő szintifoltok; az Elephant menő stoner-lépegetését meg-megszakító, egyre tébolyultabb kilengések vagy a központi darab Nothing That Has Happened So Far Has Been Anything We Could Control teljes agyfolyása Parker egy új oldalát mutatják be, a korong egészén (tehát a borítón, a lemez vagy a számok címén) végigvonuló téma, az elidegenedés, magány, stb. pedig még valamiféle keretbe is zárja a produktumot, így alkotva ezzel egy komplett, összetartó művet, mely, bár egy kicsit hosszú és nehéz lenyelni, felépítése, dallamai és kereksége miatt nagy valószínűséggel ott lesz számos év végi összesítés élbolyában.