Vannak még országok, akik kíváncsiak ránk, és akikre kíváncsiak lehetünk. Akikkel nem csak gazdaságilag, de kulturálisan is érdemes együttműködni.

Néhány évvel ezelőtt egy meglehetősen forró nyári napon üldögéltem a Tokaj-vidékén, egy tállyai pince előtti udvaron, alighanem valamely szép fa hűs árnyékában, kezemben pohár finom borral, és éppen verseket olvastam, amikor először érintett meg a koreai kultúra. Mondhatni felkészületlen voltam, és teljesen valószínűtlennek találtam, amikor a pincéből mosolyogva és kedvesen kijött egy koreai úr, és letelepedett mellém, majd megszólított. Angol volt a közvetítő nyelv, és mivel a bor, a vidék, és mi magunk is alkalmasnak találtattunk a múzsák által, hogy semmi mással ne foglalkozzunk csak versekkel, végül az egész délutánt magyar és koreai versek felváltott szavalásával töltöttük, melyeket egyből fordítottunk is egymásnak. Az volt a szerencsém, hogy ez a koreai úr nem más volt, mint Gil Won Lee, hazájában is jól ismert koreai költő, ezért meglehetősen sok információt osztott meg velem a koreai irodalomról.
Lee Gil Won:
Napfénypalást

Ha majd a napfény oly kedves lesz,
hogy lángra gyújtja a folyó vizét,
indulj a partra ki és tárd fel kincseink.
Ha majd a vízimadarak felröppenek
a nád óvó árnyából, és napnyugtába oltott
szél sípol csöndesen csontjainkban,
lásd, hogy az élet aranylón ömlik tova.
Ha majd madarak szemével nézzük
az izzó alkonyt, súgom meg neked,
hogy amint hátán fénnyel a folyó,
úgy folynék én. Úgy élnék újra.

(Lee Gil Won: Napfénypalást - koreai versek. Pluralica, 2011 - A szerző fordítása)
Később, amikor egy esszéjét lefordítottuk és közöltük, mosolyogva láttam viszont beszélgetésünk főbb elemeit. Lee ugyanis jól tudta, hogy honnan kell kezdeni, mit kell kiemelni, ha azt szeretné, hogy egy európai is megértse, miből építkezik a mai Korea költészete, költője. Már ezen az első közös borozgatáson eldöntöttük, hogy fordítunk egymástól is verseket, nekem így jelenhettek meg költeményeim Szöulban, neki pedig így készítettük el a „Napfénypalást” című kötetét Budapesten.

A kötet fordítása igazi tanulási folyamat volt, melynek során rengeteg új és mély történet derült ki számunkra erről az izgalmas országról és történetéről. A költészeten keresztül tárult fel számunkra először Korea, és ez valahogy mindig is befolyásolta mindazt, amit gondolok róla, még akkor is, ha azóta megtudtam annyi minden mást is. (Többek között annak köszönhetően, hogy írtam a legendás Kim Sisters fővárosunkban élő énekesnőjéről – Mia Kimről -, vagy, hogy két jó barátnőm is kint él éppen most – egyikük táncos – Bata Rita -, másikuk műfordító, író – Stenszky Cili – és leveleikben, üzeneteikben művészetben rendkívül gazdag Koreát festenek le számomra.)

Visszatérve a költészethez, a Napfénypalástnak köszönhetem, hogy találkoztam a könyv megjelenésekor a koreai nagykövet úrral, továbbá hogy fordítótársammal és szerkesztőmmel együtt, most meghívást kaptunk a nem oly régen megnyitott Koreai Kulturális Központba, nemzeti ünnepükre.


Azon kívül, hogy természetesen nagy megtiszteltetés volt ez számunkra, bevallom nagyon kíváncsi is voltam, hogy milyen központot építettek a Csörsz utcában, és miért éppen Budapestre. Sokaknak tanulságos lehetne mennyire szépen, visszafogottan és arányosan ünnepelték országukat, szabadságukat, engem mégis inkább maga a Központ fogott meg. Mind minőségben, mind technikai megvalósításban, mind pedig átgondoltságban. Mindamellett, hogy természetesen volt taekwando bemutató, és csillogtak-villogtak legújabb koreai technikai kütyük, gyönyörű tradicionális tárgyakat kiállító tér fogadott. Az egész központ közepén teázó van, amely már önmagában is gyönyörű hangulatteremtő elem, míg mögötte ízlésesen kialakított könyvtárat találunk, ahol több nyelven is ismerkedhetünk a koreai kultúrával. Itt is természetesen a mangától, a DVD lemezeken keresztül a szépirodalomig minden van.

Engem valamiért Joengjo király 1795-ös, hwaseongi útját feldolgozó elképesztően gyönyörű leírás ragadt magával. Amíg az emberek kinn iszogattak, addig én ebbea leporelló szerűen szétnyitható könyvbe szerelmesedtem bele. Hogy miért? Csodálatos, ahogy az utazáson résztvevő embereket felsorolja, lefesti, majd rövid és velős magyarázattal ellátja. Egyszerre gazdag és pontos. Sokszínű, de nem pazarló. Türelmes és átgondolt, és egy olyan társadalom leírását adja, amelyben mindenkinek megvan a helye, ugyanakkor persze szép történetet is közöl a királyról és udvaráról. Hirtelen párhuzamban láttam ezt az 1795-ös utazást, ahogy felvonultak és elindultak a koreaiak és ezt a ma estét, ahogy most és itt megjelennek. Szépen megmutatják kik ők és mit tudnak, és nincs kétségem afelől, hogy szellemiség és gazdaság számukra ugyanolyan fontos. Ahogy a nagykövet úr kiemelte az ünnepségen – a központ nyitva áll a látogatók előtt – érdemes meglátogatni, mert nagyon sokat tanulhatunk a mai Koreáról és Koreától, s úgy hiszem, hogy mi is tudunk nekik mit adni piacon és gazdasági kapcsolatokon kívül.

A központ mindenesetre egyszerre híd a két ország között, és nyitás is, nyitás a részükről, Korea részéről - mert ők szeretnének velünk nem csak gazdaságilag, hanem kulturálisan is együttműködni.


Szerzőnk Visegrádi Ösztöndíjas.