Négy év után visszatért a The Killers, de inkább ne tette volna, a csapat Battle Born című lemezét ugyanis senkinek sem ajánljuk.

A már kitárgyalt Maximo Parkhoz hasonlóan a The Killers is a 2004-2005-ös mezőny gitárzenei élvonalában tűnt föl, ám leginkább abban különbözött sortársaitól, hogy a négyesnek nem Nagy-Britannia, hanem a száraz Las Vegas adott otthont. Persze az eltérő földrajzi paraméterek nem akadályozták meg a csapatot abban, hogy ízig-vérig brit beütésű zenét készítsen: a slágerességet az ország évtizedes dalszerzői hagyományától; az elterülő szintiket a szintén helybéli The Cure-tól; a feszes, pörgős szerzeményeket pedig a szigetország poszt-punk legendáitól kölcsönvevő csapat Hot Fuss című bemutatkozó albuma nyolc évvel a megjelenése után is élvezetes darab, a zenekar azonban minél inkább ráébredt önnön amerikai mivoltára (2006 – Sam’s Town) vagy arra, hogy milyen jól tud béna slágereket írni (2008 – Day & Age), annál kevésbé képviselt minőségi színvonalat. Persze ez a kereskedelmi mutatókon nem változtatott, sőt, a Killers még ma is simán headliner lehet egy-egy neves fesztiválon, ám az új albumnak minden esélye megvan arra, hogy változtasson a helyzeten.



A négy év szünet és számos oldalági szóló-, illetve mellékprojekt után kiadott Battle Born ugyanis a Killers eddigi leggyengébb sorlemeze, amely nem csak a csapat repertoárját tekintve teljesít alul, hanem az elmúlt esztendők összegészét nézve is kiemelkedően elviselhetetlen. Az új munkát hangzásilag és hozzáállásilag talán leginkább a legutóbbi koronghoz lehetne hasonlítani, igaz, ami ott rossz volt, itt ezerszer rosszabb. A Brandon Flowers vezette kvartett ugyanis mára már totálisan elfelejtette a dalírás fortélyait, a zenekarban szerethető lendület és dög pedig négy évvel ezelőtt is csak szép emlék volt, nemhogy most. A tagok észrevétlenül, a háttérben, szemlesütve zenélnek, így már eleve azt is nehéz elképzelni, hogy egy együttes hallunk az énekes szólóprodukciója helyett, annyira előre van tolva Flowers vokálja a többiekhez képest. De bárcsak le lenne így. A dalnok ugyanis különlegesen patetikus, túlcsordulóan érzelmes, csöpögős és giccses előadásmódja, valamint szövegei (a mélypont: Here With Me) a legdühítőbb pontjai a lemeznek, melyek gond nélkül megakadályozzák a hallgatót abban, hogy a felénél tovább hallgassa a korongot. Sajnos egészen biztos, hogy nem ez a módja egy jó visszatérésnek, de a Battle Born alapján már legalább teljesen világos, hogy a Killers tényleg egy egylemezes csoda volt, melynek a bemutatkozásán található tizenvalahány számon (plusz egy-egy későbbi eltalált szerzeményen) kívül nem szánt többet a sors, és a csapat 2012-ben azzal tenné a legtöbbet az emberiségért, hogy vagy feloszlik vagy minimum abbahagyja a stúdiózást. Persze ebben minden bizonnyal sem a zenekar tagjai, sem a tömegek nem értenek velünk egyet.