Nem vagyok boros, inkább vodkás. Ha muszáj, hosszúlépésesnek elmegyek, vagy viceházmesteresnek. Nyáron meg sportfröccsösnek. Ha nincs szóda, sörösnek is.

De vörösboros meg végképp nem vagyok, főleg nem jó vörösboros, mégpedig azért, mert 1. Bántja a gyomrom, és nem is kicsit. 2. Sokan mondják, én is mondom, hogy kár belém. Nem ismerem a borfajtákat, a bort általában hangulatemelés, fesztültség-kezelés, az est fényének emelése címén iszom, és bevallom őszintén, nem igazán van pénzem megfizetni a minőséget (vagy a márkát).

Hogy mégis mit kerestem én akkor Villányban a vörösborfesztiválon, azt magam sem tudom, viszont azt meg még annyira nem, hogy akkor mitől szórakoztam mégis jól? Szeretnék elszámolni a lelkiismeretemmel, úgyhogy megpróbálom összeszedni az okokat. Okoknak, indokoknak, kifogásoknak és okulásnak.

Villány mondjuk tényleg szép. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy nem, vagy netán a siklósi várra azt, hogy randa, hogy úgy néz ki éjjel, mint egy 0-24-es Tesco, mert tényleg nem. Csak épp nem érdekelt, de hát engem annyi minden nem érdekel. Ha nem vittek volna, eszembe sem jutott volna még egyszer, osztálykiránduláson kívül arrafelé látogatni, de így megint behúzhatok egy strigulát az „Amikor hülye voltam” oszlopba.

A Siklós mellett elterülő borvidéken, egy pince fölött aludni egy pestinek álom. Csend van, nyugi, csillagok, még az elkerülő út zaja sem hallatszódik fel, a házak jó messze vannak egymástól, így büntetlenül lehet hajnalig vonyítani és énekelni, ha már a bor (meg a pálinka) megoldotta egy kicsit a torkunk. Nem kiabál le a szomszéd néni, nem jön rendőr, és nem akar majd kidobni a pultos. Ott ez a módi, a gyakorlott szállásadók fel sem veszik az ilyet. Megszokták. Sőt, igénylik. Ha nincs jó hangulat, ott valami nagy gond lehet. Szóval énekeltem is torkomszakadtából, ami már szintén rég nem esett meg velem.

Az egész hétvégén át tartó borfesztivál azért kivesz az emberből ezt-azt, főleg, ha a programot többórás kajálások tarkítják. Mert éhgyomorra inni hülyeség, elvileg nem berúgni megy az ember, hanem kóstolni, még ha a kettőnek a vége általában ugyanaz – csak épp nem mindegy, hogy mennyire tintázik be a társaság, és másnap ebből kifolyólag mennyire használhatatlan. Magamat is meglepve bírtam, és egyszer sem lettem rosszul, bár a tömény libamájnál kicsit rezgett a léc. De lenn maradt, az összes borral egyetemben. Hős vagyok, mondogattam a tükörképemnek, hős és mértéktudó, ami nem a legfőbb erényem, de itt valahogy kristálytiszták maradtak az át nem léphető határok.

A szüreti felvonulás – amit sosem láttam még előtte – adott egy szusszanásnyi szünetet, lejjebb csúszott az ebéd, a bor viszont feljebb, hát még a vágy, hogy a borkóstoló sorra vessem magam. Azt mondjuk elég volt végigsétálni egyszer, hogy a tömeg és a kígyózó sorok elvegyék a kedvem bármilyen bor vásárlásától, így szerencsésen és józanul tudtam visszamászni a kisbuszba, méltóságom teljes megőrzésével. Hát nem mindenki volt ilyen szerencsés. De azon meg jót lehetett mulatni.

Úgyhogy ha nem is maga a borkóstolás vagy maga a borok azok, amik megmaradnak egy ilyen fesztiválból, ellátogatni mindenképpen érdemes, mert nem csak inni meg poharakat lötyögtetni meg sorban állni lehet, hanem jól szórakozni is – és ezt most már én is tudom.