Megismerhettünk harminc kortárs magyar művészt, meglátogathattuk otthonaikat-műtermeiket, és ami a legfontosabb: megszólíthattuk őket.

Ifjú barátunk most tért vissza nászútról Itáliából, és széles mosollyal, barnán, szép feleségével összekarolva, éppen szembe jöttek velünk a Nagymező utcán. Üdén meséltek, mint amilyen üdén szólna két barack, ha beszélni tudnának a gyümölcsök, midőn megérnek, s hozzátették, hogy most éppen kiállításon jártak, Aj Vej Vej tárlatát nézték meg. A két hét Olaszország teljesen kicserélte őket, már most nosztalgiájuk van, s kissé szomorúak, hogy erre az őszi Budapestre kellett visszatérniük.

Mire válaszként elmeséltük nekik, hogy mi is kiállításról jövünk éppen – nem is egyről, hanem számtalanról –, s van egy kis térképünk, amelyet ha követnek, megismerhetik a magyar kortárs képzőművészet színe-javát. Ifjú barátunk nem is annyira a mi érveink súlya alatt, hanem arájának csillogó szemét és fellobbanó érdeklődését látva elkérte térképünket, melynek nyomán megindultak Pestre és Budára felfedezni a színes várost.

Mindez október közepén, borongós és hűvös őszi vasárnapon történt, amikor az ember egyébként is nehezen veszi rá magát, hogy szokásos sétáját a Ligetben vagy a Szigeten megtegye. Ifjú barátunk, szerelmes arájával tucatnyi helyszínre, harminc ismert művész otthonába, műtermébe látogathatott el. Ez volt a Nyitott Műtermek Délutánja.

Nyitottak voltak például kollektív műtermek, mint amilyen az Amadeaus Ház, az Ateliers Pro Arts, az Átjárók Csoport otthona, a Budapest Art Factory, a Lehel úti Kollektív Műterem, a Marblehouse, továbbá Kiss Márta, Kontra Ágnes, Szanyi Péter és Hervé Lóránt Ervin egyéni műterme is.

Egyetlen belépő áráért tucatnyi kiállítást kaphatott az érdeklődő, nem beszélve arról, ami számomra a legfontosabb volt, s ami festőinknek-szobrászainknak kissé talán kellemetlen lehetett, vagyis, hogy saját alkotó közegükben, nem egyszer otthonukban találkozhattunk és beszélgethettünk velük. Az ő szempontjukból mindez lehet néha kissé feszélyező volt, hiszen képzeljük csak el a fordított helyzetet, ha mondjuk, hozzánk jönne egy délután alatt több száz vadidegen ember és mindent megnézegetne. Kérdezgetne, érdeklődne, hogy mit-hogyan csinálunk mindennapjainkban, munkánk során. De megfordítva a dolgot a szervezők és művészek éppen azt érték el, ami talán a legfontosabb, hogy nem csak közelebb hozták a kortárs magyar művészetet a befogadókhoz, hanem megmutatták, hogy ezt a művészetet létrehozók is emberek, méghozzá izgalmas és érdekes emberek. Közülünk valók, velünk együtt élnek ebben a világban. Otthonaik, műtermeik olyan mikrovilágok Budapesten, melyben újrafogalmazódik a szépség, és érték teremtődik.

Komoly erénynek tartom barátaimnál és ismerőseimnél, ha megszólíthatóak, s igen nagy bajnak, ha nem. A Nyitott Műtermek alkotói kitárták kapuikat és jelezték, hogy ők nem fellegvárból nézik a mindennapokat, hanem részei világunknak, életünknek, s legfőképpen, hogy tényleg meg lehet őket szólítani.
Figyeltem, ahogy Kiss Márta türelemmel és alázattal mutogatja kész, vagy éppen készülő képeit, ahogy feltárja, hogy ő éppen miben van, s láttam, hogy a kis lakás-műterembe bepréselődő húsz-harminc embernek ez hihetetlenül érdekes. Aztán itt is cserélődtek az emberek, mi is átmentünk az Átjárók Csoport otthonába, ahol mintha egy lakás-kiállításba csöppentünk volna, barátokkal és jó ismerősökkel, holott senkit sem láttam még korábban.


Folytathatnám, de inkább ifjú barátunk történetéhez térek vissza, aki másnap reggel felhívott, s megköszönte javaslatunkat, hogy e szomorú őszi délutánon látogasson meg néhány műtermet. Ahogy mondta most már nem is bánják annyira, hogy vissza kellett térniük a napfényes Itáliából a színes Budapestre.