Párizsi szerelem, romantika, kéjelgés, díszes társaság és hajnalig tartó mulatságok, de ugyanakkor önfeláldozás, féltékenység és fájdalom – ezekkel a fogalmakkal próbálkoznék körülírni, jellemezni Giuseppe Verdi leghíresebb operáját, a Traviatát.

Kiemelkedő népszerűségének nyilván több oka van, a tiszta lelkű, tüdőbeteg kurtizán szomorú története által a 19. század közepén fölvert és máig nem csillapuló hamis és alacsonyrendű érzelemhullámtól kezdve az alapmű, A kaméliás hölgy történetét színesítő Verdi-dallamok erején és a népszerû énekesnők primadonnaszerepén keresztül egészen addig, hogy szinte kínálkozik a kritikai értelmiség társadalombíráló reflexeinek kiváltására.

Érdekes és megemlítendő dolog az is, hogy a mű első, azaz 1853. március 6-ai ősbemutatója, mely a velencei Teatro la Fenice operaházban zajlott nem aratott nagy sikert, az idők során mégis a világ opera-repertoárjának egyik leghíresebb és legkedveltebb darabja lett. Az opera egykori bukásának okát a zenetörténészek máig vitatják.




A bukás egyik lehetséges oka, hogy a darabot korabeli díszletek között, korabeli jelmezekben játszották, és az olasz közönség pedig a múltban játszódó operákhoz, a díszes, krinolinos ruhákhoz szokott. A fő oknak azonban a szereposztást tartják, ugyanis Verdi nem tudta kihasználni énekeseinek tulajdonságait, és nem osztotta ki megfelelő módon a szerepeket: Salvini-Donatelli ódivatú, dús-színes szoprán hangja és dundi alakja nem illett Violetta szerepéhez, ezért például a halál-jelenetét a közönség nevetéssel fogadta. Sőt egyes zenetörténészek azt is valószínűnek tartják, hogy a többszörös bukást maga Verdi szervezte.

Minden körülmény adott egy igazi, romantikus szerelmi történet lezajlására: helyszíneként a 18. századi Párizs, a szerelem városa, főszereplői pedig egy gazdag, fiatal férfi és egy kurtizán, mint ahogy az opera címe is jelzi (Traviata = "a tévedt nő"). Hősnője a polgári erkölcsök szerint igencsak kifogásolható életet él, azaz könnyedén keveredik felületes szerelmi kalandokba.



Valery Violettát, a „Kaméliás hölgyet”a 18. századi párizsi szalonokban mindenki jól ismeri, egyrészt az említett okból, másrészt pedig mert különleges szépségével hódít. Nemes lelkű, viszont tüdőbeteg. Akkoriban pedig ezt a betegséget nehezen tudták gyógyítani.

A történet a főhősnőnk vidám társasággal teli szalonjában kezdődik: díszes, nemes társaság, szórakozás, vidámság, boros mulatság mutatkozik. A szokásos szórakozást azonban emlékezetessé teszi, hogy egy ifjú, Germont Alfréd, egyszer csak szerelmet vall a betegsége miatt kissé pihegő, s a társaságtól visszavonult Valery Violettának - gyönyörű, közönséget ledöbbentő jelenet.

A Kaméliás hölgy számára azonban az efféle jelentek nem voltak újszerűek, ezúttal mégis megérintette a szívét, hogy egy fiatal férfi őszinte érzelmekkel közeledik hozzá. Főszereplőink között pedig kialakul az igaz szerelem, mely – ahogy mondani szokták – gyökerestül felforgatja az ember életét és megnemesíti a lelket.

Az opera második felvonásában már egy Párizs környéki villában találjuk a szerelmeseket, a legnagyobb földi boldogságban, harmóniában. Ám a történetből nem lett volna sem regény, sem opera, ha ez így is marad. A harmóniának tehát meg kell törnie.



A sors (vagy inkább a történetíró) a fiú apját, Germont Györgyöt szemelte ki erre a kegyetlen feladatra: megtudván, hogy fia egy egykori kurtizánnal él, azonnal felkeresi a hölgyet, hogy eltávolítsa őt fia életéből, ugyanis rossz híre tönkreteszi a családját, Alfréd életét, és Alfréd húgáét is, aki egy igen jó házasságtól eshet el a szégyenfolt miatt.
És most derül ki igazán, hogy Valery Violetta mennyire szerelmes. Úgy dönt ugyanis, hogy szerelme érdekében elhagyja őt, lemond róla, hogy ne tegye tönkre az életét. A döntésbe persze majd' belehal, de végigcsinálja: búcsúlevelet ír Alfrédnak, melyben közli, hogy véget kell vessen kapcsolatuknak. A fiú persze mérhetetlenül elkeseredik ezen. Fogalma sincs róla, hogy apja áll mindennek a hátterében.

Legközelebb egy párizsi bálon találkoznak össze, melyre a Kaméliás hölgy egy régi udvarlójával érkezik – mint minden szerelmi történetben, a féltékenység itt is lángra lobban. Germont Alfréd, mint megsértett szerelmes, ellenségesen viselkedik, s egy kártyaparti során majdhogynem nekiesik a férfinak, Valery Violettát pedig több ízben szándékosan megsérti és megalázza, legjobb példa erre az a jelenet, amikor Alfréd az egész társaság szeme láttára pénzt vág az arcába, "Én ezt az asszonyt megfizettem!" felkiáltással. Az önfeláldozás ténye még mindig homályos marad, talán így próbálván fenntartani a közönség figyelmét, és kelteni még nagyobb feszültséget.

A harmadik felvonás sötét és beteges hangulatúnak mutatkozik: hősnőnk súlyos betegen fekszik otthonában, napjai megszámlálva. Ekkor levél érkezik a szigorú apától, aki megírja neki, hogy mindent elmondott Alfrédnak, így szerelmese tudja, hogy önfeláldozásból vállalta ezt az egész színjátékot. Hamarosan Alfréd személyesen is megérkezik. Kibékülnek, szerelmesen ölelgetik egymást – cseles jelenet, a közönséget már-már sikerül meggyőzni a szerelem beteljesedéséről, viszont a mű Violetta haláljelenetével zárul.

Akár happy end is lehetne a történet, de mégsem az. A hirtelen halállal záródó jelenet szájtátva hagyja a közönséget, benne rejlik talán a mű saját egyedisége. A szerelem nem teljesül be – mint azt elvárnánk – a történet nyitva marad, a közönség fantáziájára, képzeletvilágára bízva a cselekmény továbbját.

Színlap itt>>