Skótok, whisky, kemény sorsú fiatalok és a brit kisemberek problémáit boncolgató rendező, Ken Loach. Minden együtt, hogy egy keserédes filmet kapjunk – vagy mégsem?

A Szesztolvajok című filmet többféleképpen is le lehet nyomni az emberek torkán. Nem utolsósorban például azzal, hogy Cannes-ban elvitte a zsűri díját. Vagy éppenséggel azzal, hogy a skótok méltó válasza a Trainspottingra (szerintem én ott csábultam el). Vagy mondjuk az érthetetlen angolt beszélő, suttyó szereplőkkel, akiken majd jókat fogunk nevetni. De nálam valahogy az elejétől kezdve nem működött a dolog.



Számtalan olyan filmet tudnék mondani, ami az első pillanattól kezdve visz magával, és esélyt sem hagy arra, hogy megkeressem a csípős szószt a chipshez. Ez a film viszont egyáltalán nem volt ilyen, sőt. Már az első 10 perc után tudtam, hogy én most filmet nézek, az operatőr csendben izzad a kamera mögött, a szereplők pedig játszanak, és ez nem a valóság – holott a téma, a helyszín és a színészek is hétköznapinak tűnt.

A film főszereplője egy intézetis, nehéz sorsú fiatal srác, aki ugyan megússza a börtönbüntetést, de közmunkára ítélik – pár hasonló palimadárral, akik a bolti lopásukat, részeg garázdálkodásukat és hasonló bűncselekményeiket dolgozzák le. A szedett-vedett csapat persze rögtön összehaverkodik, még a közmunkát vezető öreg fickóval is, aki végül a kezükbe adja a jobb élet reményének kulcsát – és ez lesz a whisky.

Robbie-nak, a főszereplőnek ugyanis nemcsak a múltjával, hanem a jövőjével is szembe kell nézni, mivel épp akkor születik gyereke, amikor elítélik. Ám a lány családja nem néz jó szemmel a csóró, iskolázatlan fiúra. Ez a szál érdekes módon sikkad el a film végére, mintha a nem túl jó szándékú após egyszerűen felszívódott volna, holott Robbie még a kórházba sem mehetett be a gyerekéhez.

A többi szereplő, a kleptomániás lány, a rettentően ostoba Albert, és a magas drogos fickó karaktere elképzelhető ugyan, simán szembetalálkozhatnánk velük bármelyik utcasarkon, ám róluk nem tudunk meg semmit, ezért kissé sablonosak és szürkék maradnak végig a filmben. Oké, hogy Robbie-n van a hangsúly, aki bebizonyítja, hogy tanulással és némi trükközéssel el lehet érni, amit akarunk, de ő sem elég árnyalt. Leszámítva egy-két mélyebb beszélgetést a közmunka-program vezetőjével, róla sem derül ki túl sok minden.

A filmben nagy hangsúlyt kap a whisky, mint különlegesség, és mint elixír a mindennapos problémákra, bár a lepárló-látogatás inkább illett volna egy dokumentumfilmbe – mintha a rendező minket is ki szeretett volna tanítani whiskykóstolónak. Én ennyit még a borokkal sem szívesen bíbelődök, bár az igaz, hogy a film végén azért kapnak egy kis fricskát a gazdag üzletemberek, akik kifizetnek egy rakás pénzt, és fogalmuk sincs róla, hogy mire.

Nem rossz ez a film, szó nincs róla, inkább csak nem olyan jó, mint amilyen lehetne. De egy kellemes délutánt megér, hogy utána azt higgyük egy darabig, hogy igen, az élet ilyen egyszerű.