1912. október 21-én született a 20. század egyik legnevesebb karmestere, Solti György - Sir Georg Solti. A BBC legendás riportere, John Drummond 1969-ben készített vele interjút.

Drummond: Ön Magyarországon született, csodagyereknek tartották, mert különösen jól zongorázott, nyert egy komoly díjat és mindig is karmester szeretett volna lenni. Az első igazi lehetősége a háború után Münchenben volt, onnan Frankfurtba, majd Londonba vitte az útja. Tíz évig tartó londoni tartózkodás után Chicagóba ment. Egyike a legkeresettebb karmestereknek: hat lemez-nagydíjat nyert eddig, és a világ legnevesebb zenekaraival dolgozik. Kételkedett-e valaha is abban, hogy muzsikus lesz?

Solti: Nem igazán. Csak hat éves koromban bizonytalanodtam el kicsit, focizni ugyanis jobban szerettem, mint gyakorolni. Azt utáltam. Viszont hamar felfedezték, hogy abszolút hallásom van (erre nem olyan nehéz rájönni), hogy vissza tudom énekelni a dallamokat, megtalálom a hangokat a zongorán és a többi. Ez születési adottság. De a gyakorlást, azt ki nem állhattam. Szenvedélyesen fociztam, és még most is szeretem ezt a sportot. A fociőrület nagyjából egy évig tartott, amikor is édesanyám – aki mindig is pártolta, hogy zenész legyek – azt mondta: „rendben, ha nem szeretnél zongorázni, akkor ne zongorázz!” Abba is hagytam. Apám sokkal passzívabb volt. Ő egyszerűen csak szerette a fiát, ez elég volt neki. Fociztam tehát és iskolába jártam. Hét éves lehettem ekkor. Viszont az énekórákon néha zongorázni is kellett és voltak, akik játszottak. Méghozzá nem is rosszul. Féltékeny lettem, visszamentem anyámhoz, mint egy csatát vesztett futballhős, és azt mondtam: „Nézd, szeretnék újra zongorázni!” Ettől kezdve viszont soha nem volt kérdés, hogy zenész leszek-e?!

Drummond: Szülei szerették a zenét? Milyen szerepet játszott a muzsika a családjában?

Solti: Szerény körülmények között élő zsidó családból származom. Apai felmenőim pékek voltak, nem volt sok közük a zenéhez. Viszont 1939-ben, amikor már az Operaház tagja voltam, életbe lépett az első zsidótörvény, melynek értelmében közszolgálati poszton (így az Operában) csak abban az esetben dolgozhattak zsidók, ha bizonyítani tudták, családjuk több mint 50 éve Magyarországon él. Úgyhogy el kellett kezdenünk kutatni. Apám pedig bizonyítani tudta, hogy családja Balatonfőkajáron, ebben a kis faluban élt nagyjából 1560 óta. Tehát sokkal régebben, mint Hitler úr családja Németországban. Ennyit a családi háttérről. Ahogy mondtam, édesapám ebből a kis faluból származott, ahol a felmenői egyrészt mezőgazdasággal foglalkoztak másrészt pékek voltak évszázadokon keresztül. Anyám az ország másik részéről, a Vajdaságból, a Tisza partjáról, Adáról származik. Ez is egy kicsi falu. 12-13 éves koromban jártam ott. Az ő családja kereskedéssel, ezen belül főleg fakereskedéssel foglalkozott. Viszont mint kiderült, anyai nagybátyám is abszolút hallással rendelkezett. Állatorvos volt, ezt tanulta, zenével sosem foglalkozott. 7-8-9 éves lehettem, sajnos nem emlékszem pontosan, amikor anyám azt mondta, szeretne ő is zenét tanulni (nagyjából 40 éves lehetett ekkor), hiszen neki is abszolút hallása volt. Úgy gondolom, a zenei tehetség az anyai ágról jön.


Drummond: Ezek szerint édesanyja támogatta inkább a zenei úton?

Solti: Igen, édesanyámnak sokkal nagyobb ambíciói voltak ezen a téren. Azt hiszem az ambiciózusságot is tőle örököltem. Soha nem szerettem gyakorolni és tanulni, még ma sem. Talán én vagyok a világ leglustább és legambiciózusabb embere. Ez egy örök harc. Szeretek olvasni, zongorázni, de dolgozni nem.

Drummond: Csodagyereknek tartották, hiszen amikor elkezdett zongorázni, nagyon gyorsan haladt.

Solti: Igen, rendkívül gyorsan. Az első nyilvános koncertet 12 éves koromban adtam.

Drummond: Mit játszott?

Solti: Három darabra emlékszem. Játszottam Bach Kétszólamú invenciói közül és Beethoven Für Elise-jét és természetesen saját darabot is. Már nincs meg ez a darab, elveszett. Ennyire emlékszem.

Drummond: Mi volt a címe?

Solti: Fantázia. Anyám azt gondolta, hogy mivel a fia már 12 éves korában saját darabot játszik, nem lehet más, csak a második Mozart. Nem sokkal ezután, édesanyám elvitt Kodályhoz, hátha ő elvállal engem, és tanít zeneszerzésre. Kodály nagyon-nagyon gyanakvóan nézett rám, utálta a csodagyerekeket. Nem beszélt sokat, talán csak azt kérdezte, játszana-e valamit? Persze játszottam. Talán egy másik fantáziát, nem emlékszem. 10 percet ha zongoráztam, ő meg hallgatott. Majd azt mondta, igen, a gyereknek van valami tehetsége, de még korai felvenni. Fejezze csak be a gimnáziumot, majd 19 évesen jöjjön vissza. Édesanyám mélyen megbántódott, hogy az ő kis Mozartját nem ismerték el azonnal, ezért elvitt egy másik akadémiai professzorhoz, Siklós Alberthez, aki felvett tanítványai közé. 14 éves lehettem. Persze ekkor már a zongoraszakra jártam, így azzal párhuzamosan végeztem a zeneszerzést. Kodályhoz fűződő viszonyom inkább viccesnek mondható. Évente kétszer találkoztunk, hiszen a vizsgákon ott volt. Mindig megnézte a darabjaimat, azokat is, amelyeket ott a vizsgán kellett megírnunk: korálharmonizálást, invencióírást stb. Soha egy szót nem szólt hozzám. Azt gondoltam, fogalma sincs, ki vagyok, és elfelejtette a korábbi sikertelen felvételimet. 4-5 évvel később, amikor már az Operában dolgoztam, a Székelyfonót játszottuk. Szóltak, hogy menjek be Kodályhoz a páholyba. Bementem, és Kodály annyit mondott: látja, megcsinálta a szerencséjét nélkülem is! Én meg csak álltam ott meglepetten, hogy mégiscsak emlékezett rám oly sok év után is.

Drummond: Hány évvel később találkoztak újra?

Solti: Legalább harminc. Salzburgban találkoztunk 1946-ban, ugyanis a Salzburgi Fesztiválon vezényeltem. A koncert után szóltak, hogy Kodály szeretne látni. Nagyon örültem, meg voltam hatva. Fiatal feleségével érkezett, akivel előtte még nem találkoztam. Rendkívül kedves volt, csevegtünk a koncertről, mindenki boldog volt, és azt hittem, ennyi az egész. De egyszer csak félbeszakított és bocsánatot kért. Nem értettem miért, de emlékeztetett rá, hogy mennyire barátságtalan volt velem és édesanyámmal. 40 évvel később. Képzelje csak el, milyen képet vágtam?! Persze ez nem volt véletlen – mondta Kodály, „hiszen akkor egy olyan embertől hoztak ajánlólevelet, aki nekem politikai ellenfelem volt. Nem akartam tehát tudni az egészről semmit. Ezért voltam annyira barátságtalan magával.” Ez történt. 40 évvel később is emlékezett.

Drummond: 12 éves korában már annak a zeneakadémiának volt a tanulója, amelyik számos nagyszerű zenészt adott a világnak a 19. század végétől kezdve. Milyen volt a tanítás színvonala?

Solti: Volt egy-két lenyűgöző tanár a Zeneakadémián. Nemcsak Kodályról beszélek, hanem például Bartókról, aki – bármilyen furcsa is – zongorát és nem zeneszerzést tanított. De a legnagyobb közülük mégiscsak Weiner Leó volt, akit sajnos alig ismernek. Ha zeneszerzőként nem is volt elsőrangú, tanárként feltétlenül. Mindannyian, komolyan mondom, az elmúlt 30-40 év összes zenésze, beleértve engem is, neki köszönhet mindent. Annak ellenére, hogy zongorista volt, kamarazenét, vagy más szóval zenét tanított.

Drummond: Akkor a tanítási színvonalnak köszönhető, hogy ez a kis ország olyan sok kiváló muzsikust adott a világnak?

Solti: Nem hiszem. Véleményem szerint ez sokkal inkább a tehetségeknek köszönhető. Hiszen hihetetlenül sok tehetség van ebben az országban.

Drummond: Miért? Egy ilyen kis országban, mint Magyarország?

Solti: Nem tudom. Tényleg nem tudom. Ne felejtsük el, hogy ez egy nagyon tehetséges nemzet. Nézze csak ezt sok kiváló színészt, vagy producert. Volt, hogy fél Hollywood magyarokkal volt tele. Mennyi filmszínész, mennyi sportoló!

Drummond: Atléták, focisták.

Solti: Fantasztikus focisták. Sajnos én nem fociztam tovább, különben én is jó lettem volna. Az ok talán abban a küzdelemben keresendő, amelyben a magyaroknak közel ezer éve része van. Gondoljunk csak bele: a szláv és a német tengerben kellett a felszínen maradniuk. Mindössze 8-10 millió embernek. Ez az egyik ok, hogy a magyarok nagyon tehetségesek, briliánsak és megbízhatatlanok – bár ezek lehet, hogy együtt járnak. Mindenesetre nagyon tehetségesek.

Drummond: A húszas években, amikor Ön a Zeneakadémián tanult, fedezte fel Bartók és Kodály a magyar népzenét. De milyen volt a tanítás iránya? Nem volt túlságosan német orientációjú?

Solti: De, teljes mértékben. Brahmson és a Brahms utáni hagyományon nevelkedtünk, Dohnányi nagyon németes felfogású zeneszerző és tanár volt. A zenei életben pedig szinte semmi más nem fordult elő, csak német muzsika. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy mi zongoristák Debussyt azért játszottunk, és néha Ravelt is. De ennél többet nem. Fauréról például, szerintem, ebben az időben nem is tudtak Magyarországon. Lully, Rameau, Vivaldi – szinte „hozzájuk sem értünk”. Az itáliai muzsikáról nem tudtunk. Persze nem az olasz operákról beszélek. Német zenét játszottunk: Bachot, Mozartot, Beethovent. Érdekes, hogy Schubert zongoraszonátáit ezzel szemben csak ritkán. Persze, mert ezek nagyon-nagyon nehezek. Kicsit a látóhatáron kívülre kerültek. Schumannt? Igen. És Brahmsot, tőle szinte mindent. És Chopint. Lisztet. De Kodálytól és Bartóktól semmit.

Drummond: Milyen volt a hangulat akkoriban Budapesten, milyen volt az a város, amiben felnőtt?

Solti: A felszínen ez egy ódivatú város volt, és ilyen még most is, pedig vagy húsz év után látogattam el újra oda. De ez csak a felszín. Nagyon különleges város Budapest, amelyben rengeteg szegény ember élt, szégyellte is őket mindenki, ők maguk is. A szegénységre ugyanis senki nem kapott engedélyt, azt el kellett tüntetni. Tapasztalataim szerint a burzsoá családok például tudomást sem akartak erről venni. És itt most nem zsidókról és nem zsidókról beszélek, hiszen a zsidók között is voltak nagyon-nagyon gazdagok és szegények is. És fordítva ugyanígy. A korábban mezőgazdász proletariátus viszont mélyszegénységben élt. A proletárforradalomnak pedig jönni kellett. Szóval, Budapest egy elegáns város volt sok-sok étteremmel, kávézóval. 18 éves lehettem, amikor először bementem egy kávéházba, ittam egy kávét és elolvastam az újságokat. Ez a szokásom azóta is megmaradt. Szenvedélyesen olvasok, nemcsak zenekritikákat (azokat talán kevésbé), hanem a politikai cikkeket, illetve az életről, mindenről. Ez is Budapesten kezdődött. A válság során, 1921-ben édesapám csődbe ment, úgyhogy nekem is voltak nehéz éveim, de megoldottuk. Egy fillérünk sem maradt, nem volt szerencsénk. Úgyhogy a proletárok életszínvonalán éltünk úgy, hogy nem voltunk proletárok. Volt egy lakásunk, amit nemrég felkerestem a feleségemmel. Három szobás, civilizált, inkább burzsoá lakás volt. De emlékszem, édesanyám és édesapám micsoda küzdelmek árán tudta fenntartani a családot. Úgyhogy nekem is pénzt kellett keresnem. 15 éves koromban már tanítottam, 5-6 pengőért óránként. Volt egy kis ösztöndíjam, és a zeneakadémiai oktatásért sem kellett fizetnem, hiszen az A-szint felett voltam. Mindezek ellenére kemény évek voltak. Őszintén szólva nem bánom, sőt, nagyon örülök, hogy részem volt ebben a nehéz életben is. Nem is szűnt meg ez olyan hamar, hiszen amikor az Operaházba kerültem, akkor sem kaptam óriási fizetést. Egy percig nem bánom tehát, hogy a kezdet ilyen küzdelmes volt, sőt hálás vagyok érte, hiszen ezáltal megtanultam, hogy az életben mindenért meg kell harcolni, semmi nem hullik az ölünkbe küzdelem nélkül. Lehet, hogy e nélkül semmit nem értem volna el.

Drummond: Ezekben az években nyilván azért tanult, hogy zongorista lehessen. Mikor és miért döntötte el végül, hogy a karmesteri hivatást választja?

Solti: Ez egy különleges pillanat volt, pontosan emlékszem rá. Erich Kleiber Beethovent vezényelt a Zeneakadémián. Az 5. szimfóniát játszották éppen. Én pedig rájöttem, hogy karmester akarok lenni. A koncert után hazamentem és édesanyámnak elmondtam a tervemet. Nem is értette, azt hitte, megbolondultam, hiszen ekkorra már zongoristaként volt nevem és csodagyereknek tartottak. De beleegyezett, gondolta, ez is olyan, mint a foci, majd elmúlik. Nem úgy én. Teljesen világos vágyam volt, hogy karmester leszek. Persze semmi realitása nem volt, hiszen tragédiába is torkollhatott volna az egész. 18 évesen pedig – erről a szüleim nem tudtak – elmentem az Operaház igazgatójához, aki egyébként a Zeneakadémián is tanított, és elmondtam neki, hogy lemondok a zongorista pályáról, és szeretnék korrepetitorként az Operában dolgozni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ekkorra már viszonylag komoly operai tapasztalat birtokában voltam. Nővérem ugyanis, aki sajnos nemrég meghalt, szoprán volt. Ahhoz pedig, hogy pénzt keressek, kísérnem kellett őt. Persze ennek mindig katasztrofális vége lett. Soha ne kísérj családtagot, mert abból baj lesz! Egyszerűen nem lehet tanítani egy nyolc évvel idősebb nővért. De megtanultam kísérni a Pillangókisasszonyt, a Toscát, a Turandotból Liút stb. Mivel lírai szoprán volt, hamar elsajátítottam ezt a repertoárt. Jó érzékem volt a kíséréshez és ahhoz, hogy együttműködjek egy énekessel. Szóval, az Operaház igazgatója azzal feltétellel fogadta el döntésemet, ha befejezem a zongora- és a zeneszerzés szakot az Akadémián. Persze tudni akarta, hogy a szüleim mit szólnak ehhez. Nem akarta ugyanis, hogy megvádolják, hogy egy ilyen erkölcstelen helyre vesz fel engem, rengeteg balerina közé és így tovább. Hazamentem, elmondtam édesanyámnak, hogy gyakornokként vennének fel, egy évig fizetés nélkül. Beleegyezett, én meg elvállaltam a munkát. Viszonylag nagy operai anyagot sajátítottam el ebben az időben, Dohnányinál befejeztem a zongoraszakot. Ekkor 19 éves voltam.

Drummond: A 30-as évek elején tehát korrepetitorként dolgozott az Operaházban. Milyen volt a színvonal?

Solti: Jók voltak az énekesek. Sok tehetséges magyar énekes ment Németországba. Viszont a zenei színvonal nem volt túl magas. A zeneigazgató olasz, Failoni, különös és érdekes ember volt. Mindent kívülről vezényelt, de tényleg mindent, az egész repertoárt. Minden Verdit és Wagnert, igen, az egész Ringet, a Parsifalt, a Trisztánt, Mozart Don Giovanniját, a Figarót, a Varázsfuvolát. Viszont az a gyanúm, hogy nem tudott partitúrát olvasni. Mindent zongorakivonatból tanult, még a szöveget is tudta. Nem beszélt németül, de mindent el tudott mondani a maga kínai németjével, így énekelte a Ringet is a zongorától. Sokkal később előkészítettem neki egy Respighi-darabot, és megkaptam a partitúráját, Failoni példányát. A legnagyobb meglepetésemre a lapok nem voltak körülvágva, úgyhogy azt a partitúrát ő addig még ki sem nyitotta. Innen a gyanúm, hogy nem tudott partitúrát olvasni. Egyfajta különös, vad, romantikus muzsikus volt. Viszont a zenei színvonal egyáltalán nem volt megfelelő. De ne feledkezzünk meg a politikai viszonyokról sem. A harmincas évek elejéig mindössze egyetlen zsidó karmester vezényelt az Operában: Gustav Mahler, aki egyben a ház fiatal és ambiciózus főzeneigazgatója is volt. De Mahler hivatalosan már nem volt zsidó, hiszen katolicizált. Nem opportunizmusból, hanem azért mert tényleg így is gondolta. Ezért is vezényelhetett. Tudtam tehát, hogy nagy jövőm itt nem lehet, hiszen mindenki tudott arról az íratlan törvényről, hogy zsidó karriert az állami apparátusban nem futhat be. A magánszektorban mindez elképzelhető volt, de az államiban nem.

Drummond: Ha ezt ennyire tudta, akkor miért dolgozott ott?

Solti: Vártam a csodára. Ami el is jött. Mindig is csodaváró voltam, és mindig megtörténtek velem a csodák. Mielőtt azonban erről beszélnék, el kell mondjak egy másik történetet. 1932 tavaszán Josef Krips jött hozzánk vendégkarmesternek, hogy elvezényelje Hubay Jenő Anna Karenináját, ami egy borzalmas darab, de el kellett játszani, hiszen Hubay volt az akkori magyar zeneélet cárja. Krips vezényelt, én csak betanítottam a darabot. A közös munka után megkérdeztem, lát-e bármilyen esélyt arra, hogy Németországba menjek dolgozni? Persze, mondta, jöjjön velem. Az év októberében megérkeztem Karlsruhéba, ott Krips volt a zeneigazgató. Azt reméltem, hogy kollégáimhoz hasonlóan előttem is egy nagy német karrier áll. Nos, elkezdtem dolgozni, de hát ekkor már a nácizmus ereje teljében volt. Sok millió munkanélkülivel a háta mögött. Átlagos családnál laktam, 40 márkát fizettem a szobáért és az ellátásért. Az apának és a fiának nem volt munkája, a leánynak volt némi titkárnői teendője, de az én pénzem volt a fő bevételi forrásuk. Persze ahogy megérkeztem a karlsruhei operába, mindenki csak azt kérdezte, mi szükségünk van erre a keleti zsidóra? Kripset kikezdték. Nem véletlen, hogy egyfajta naivitással jött oda hozzám. Naivitás alatt itt nem a tudatlanságot, hanem az idősebb intelligens német emberek kedves naivitását értem. Mivel januárban választások lesznek és a város egyébként is elég reakciós, elküldött Mannheimbe, ami csak 40 mérföldnyire volt Karlsruhétól. Mannheim pedig inkább baloldali, úgyhogy ott bajom nem történhet – mondta. Rosenstockhoz, az ottani zeneigazgatóhoz küldött, azzal, hogy maradjak nála két hónapot, amíg ez az egész hajcihő itt megszűnik. Így is lett. Megérkeztem Rosenstockhoz, előjátszottam neki zongorán. Emlékszem, Kodály 7 zongoradarabja közül választottam. Majd az operai munkáról kérdezett. Kért is egy igen nehéz részt a Rózsalovagból, egy ilyen oktávos szakaszt, ami tényleg nehéz. Meghallgatta, megdicsért, azt mondta, az összes korrepetitoránál jobban játszom. Úgyhogy felvett. Visszaküldött Karlsruhéba, hogy szedjem össze a dolgaimat, majd január végén jelentkezzek nála. Viszont a választások után Kripset és Rosenstockot is kirúgták, úgyhogy mehettem vissza Budapestre. Nagyon szomorú voltam. Noha alig múltam még 21 éves, azt éreztem, ez életem vége. Az Operába nem mehettem vissza, féltem ugyanis, mit fognak szólni az emberek, de valójában inkább tanácstalan voltam, mégpedig annyira, hogy mégiscsak visszamentem az Operához korrepetitornak és dolgoztam is egészen 1936-ig, amikor is az Operabarátok Egyesületétől ösztöndíjat kaptam. Az egyesületet egy kedves barátom vezette akkor. Az ösztöndíj nem volt sok, de nekem akkor teljesen megfelelt. Salzburgba mentem tehát, hogy beüljek a Fesztivál próbáira, más dolgom nem volt. Kezemben az operabarátok ajánlólevelével megjelentem tehát, és nagy szerencsémre az egyik korrepetitor beteg lett. A Salzburgi Fesztivál titkára megkért, hogy segítsek. Így dolgozhattam Toscaninivel.

Drummond: Milyen hatással volt Önre Toscanini, amikor találkoztak Salzburgban?

Solti: Emlékszem az első találkozásra, azelőtt ugyanis nem láttuk egymást. A Varázsfuvola színpadi próbái folytak, amikor egyszer csak árnyék vetült a színpadra, és azt éreztem, megáll a szívem. Folytattam a zongorázást, követtem az énekest, ő pedig elkezdett vezényelni. Nagy szerencsém, hogy mindig is jól tudtam követni a karmestereket, bárki is vezényeljen. Jól zongoráztam, úgyhogy nem kellett állandóan a billentyűket nézni, így láttam hogyan vezényel. Nem beszélve a Varázsfuvoláról, amit egyébként is jól ismertem. Őt néztem tehát és követtem. Mindezek után viszonylag sok próbán játszottam neki. Viszonylag keveset beszélt, de megtanultam, hogy ezt a szakmát nagyon komolyan kell venni, komolyabban mint az életet. Tanulni és dolgozni – ez az amit Toscanini nekem átadott. Meg azt a vágyat, hogy mindig jobbat adjunk. Szerencsés voltam, hiszen erre, életemnek ebben a szakaszában nagy szükségem volt. Persze én is komolyan gondolkodtam minderről, de messze nem annyira, mint ő. Először is nagyon keveset aludt, tanult kora reggel és késő éjszaka is. Társasági életet szinte nem élt, csak a zenével foglalkozott. Nagyon kevés barátja volt, és mindig ugyanazokkal láttuk. Utálta az újakat. Mindig ugyanazokkal az énekesekkel, ugyanazzal a korrepetitorral, ha lehetett ugyanazzal a zenekarral dolgozott. Két nyári évadot töltöttem kint, de ezalatt nem azt tanultam meg, hogyan kell egy frázist megformálni, hogyan kell vezényelni. A 37-es Mesterdalnokokra például nem is emlékszem. Viszont az első előadás utáni nap kaptam egy magnószalagot a Varázsfuvolával. Lenyűgözött, azt hittem a mennyországban vagyok, pedig a próbákon nem voltam meggyőződve arról, hogy jó előadás lesz ebből. A harangjátékot pedig én játszottam. A Toscanini-álom egészen addig tartott nálam, amíg nem találkoztam Furtwänglerrel sokkal-sokkal később. Toscanini hatása Weineréhez volt hasonló. Amit viszont megtanultam tőle, mármint hogy soha nem lehet eleget dolgozni, azt azóta sem felejtettem el. Azt, hogy partitúrákat újra és újra elő kell venni. Nem is értettem azt a dirigenst – név nélkül –, akit Beethoven szimfóniái untattak. Ez egy alapjaiban hibás felfogás: soha nem lehet megtanulni, hogyan is kell egy Beethoven-szimfóniát vezényelni. Újra és újra elő kell venni, és küzdeni mindörökre az anyaggal. Ez az amit Toscaninitől tanultam.

Drummond: Azután visszament Budapestre. 1938-ban jött el élete nagy lehetősége.

Solti: Igen, merthogy azért csak elterjedt a híre, hogy jó zenész vagyok. Salzburgban megírták az újságok, hogy itt egy fiatal fiú, aki Toscanininek játszik. Túlléptem az országom határait. Ennek így kellett történnie. Túl tehetséges voltam ahhoz, hogy beszorítsam magam. Minden esetre jött a hír, hogy Figarót fogok vezényelni Budapesten, azt az előadást, amelynek betanításában Failoninak dolgoztam. Soha nem vezényeltem, de természetesen jól ismertem a darabot. 1938. március 11-e volt. Egy felejthetetlen éjszaka, hiszen ekkor vonult be Bécsbe Adolf Hitler. Nem tudtam róla, de a közönség igen, hiszen a szünetben hozzájutottak az újságok különszámához. Sok barátom azonnal hazament, hiszen nem lehetett tudni, hogy Hitler valóban megáll-e Bécsnél, vagy folytatja Budapestig, vagy akár Bukarestig? Egy őrült volt, semmi szabályt nem fogadott el, honnan is lehetett volna tudni a terveit? Valamiért a második felvonás elején elkezdtem hibázni, s kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak. Persze mint első operadirigálás jól ment az egész. Az előadás utáni fogadást lemondták, mindenki hazament, s úgy ballagtunk mint az ázott kutyák. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a budapesti Operaházban vezényeltem. De a csoda megtörtént. Természetesen a háború után többször is voltam, például először 1946-ban, amikor meglátogattam nővéremet és édesanyámat. Édesapám a háború alatt halt meg, de szerencsére békés körülmények között. Nem érte már meg a háború két utolsó évét, ami a magyar történelem két legszörnyűbb esztendeje volt. Hiszen, amint mondtam a magyarok nagyon tehetségesek, így a magyar nácik is tehetségesebbek voltak, mint a németek: gyorsabban és hatékonyabban öltek. Az utolsó 12 hónap pedig egy horror lehetett. Svájcban voltam, biztonságban. Életem egyik nagy szerencséje, ha nem a legnagyobb, hogy kirúgtak az Operaházból, hiszen a második zsidótörvény értelmében állami állásban nem dolgozhatott zsidó.

Drummond: Akkor nem is volt más választása, mint hogy elhagyja az országot.

Solti: Pedig nem akartam, hiszen nagyon szerettem a hazámat, Budapestet és a kávéházakat. Egyszerűen nem akartam elmenni, úgy gondoltam, a világon sehol máshol nem tudnék élni. Nem nagyon tudtam nyelveket: kicsit németül, olaszul, franciául, vagy angolul egy szót sem. Az Operaház igazgatója a nyár folyamán felhívott magához a svábhegyi villájába. Azt tanácsolta, menjek Luzernbe Toscanini után, aki otthagyta Salzburgot és Svájcba távozott. Luzernben éppen most kezdett egy fesztivál szervezésébe. Persze én nem akartam, mindenféle kifogással álltam elő, de nem tágított, adott pénzt, és szinte kényszerített. Úgyhogy augusztus 15-én, egy kis kézitáskával elindultam. Apám vitt ki az állomásra. Potyogtak a könnyei. Mintha tudta volna, hogy soha nem lát viszont. És így is lett. Nekem pedig az egész kínos volt. Fiatal voltam, az apám jelenetet csinál az állomáson. Minek? Hiszen két hét múlva újra itt leszek. Mérges voltam és szégyelltem magam miatta. Akkor láttam utoljára. 1944-ben elhunyt. Ez a nagyon kedves ember.

Fordította: Bősze Ádám

Forrás: BBC Archive / Bősze Ádám blogja