A szerelem örök, a szerelem sírig tart, a szerelmet nem érdekli a kor, a ránc, a stroke - és mi egyebet tehet az ember a Szerelem című film után, mint hogy elhiszi.

A cannes-i Aranypálmás film egy egyszerű párizsi lakásban játszódik, ahova legváratlanabb látogatóként is csak egy eltévedt galamb érkezik. Itt él egy idős házaspár, nyugalomban, békességben, tiszteletben és szeretetben. A feleség váratlan stroke-ja után a férj nem hajlandó kórházba vinni a feleségét, hanem otthon ápolja.

A cselekmény tehát nem túl összetett, nincsenek benne nagy csavarok és váratlan fordulatok, a végét pedig már az elején sejteni lehet. A meglepetés nem ennek az életkornak a sajátja, ha csak nem betegség formájában érkezik. Ahogy a feleség állapota romlik, úgy alkalmazkodik hozzá a szerető és aggódó férj, aki minden helyzetből a legjobbat próbálja meg kihozni, még akkor is, ha a magatehetetlen nő ebben nem igazán partner.



A feleség folyamatosan veszti el az önállóságát, ráadásul állapotával majdnem végig tisztában van, és küzdene is ellene, ha tehetné, de ő az első, aki rájön, hogy nem fog már meggyógyulni. A férj sem bízik a csodában, csak emberségessé szeretné tenni a nő utolsó napjait.

A film roppant egyszerűen csúszhatott volna át giccsbe, ha nem ilyen óvatos és diszkrét rendező, Michael Haneke veszi a kezébe a történetet, aki egyik jelenetet sem kapkodta el. A film olyan lassan cammog előre, mint egy kevéssé siető, sétára induló nyugdíjas, akinek tulajdonképpen mindegy, mikor ér haza. Csak hazaérjen. Ám ez a lassúság egyáltalán nem zavaró, hagy időt elgondolkodni és várni, hogy mikor lesz már vége. Mert a vég jön, ha alig észrevehetően közelít, akkor is.

A színészpáros végig őszintén és mértéktartóan alakítja az egymást szerető és tisztelő házaspárt, akik nem csak megszokták, hanem az utolsó pillanatig szeretik is egymást. Semmi hiszti, semmi üvöltés, semmi szélsőséges megnyilvánulás, és valahogy ezt teszi az egészet emberivé.

Haneke 11. játékfilmje tökéletes alkalmat adott a filmezéstől jó tíz éve visszavonult Jean-Louis Trintignant-nak, hogy játsszon még egy hatalmasat a vásznon, ám mindezt visszafogott és minimális keretek között. De ezen is átüt a színész kiváló alakítása, ahogy a női főszereplőé, Emanuelle Riváé is. A 85 éves hölgy eleget tett Haneke utasításának, miszerint semmi érzelgősség. Csak az elmúlás lassú és keserű íze.

Egyre kevesebb az olyan alkalom, amikor az ember ülhet csöndben két órát, hogy az ilyen szép és egyszerű dolgokon gondolkozhasson, de ez a film megadja erre a lehetőséget. Méltósággal, nyugalommal, de őszintén, a motoros székkel játszó nőtől az őt pelenkázó férjig – akik valahogy végig megmaradnak vonzónak. Ezek szerint lehetséges, akkor is, ha ez csak egy film…