Bukta Imre 2005 óta a Godot Galéria művésze, azóta két évente galériánkban mutatja be az aktuális, legújabb alkotásait.
A következő kiállítás dátuma 2013 lett volna, ezt azonban előrehoztuk mostanra. Ennek oka az, hogy a Műcsarnok novembertől három hónapon keresztül a teljes területén kiállítást rendez a művésznek. Ezért döntöttünk mi is úgy, hogy ezzel a rendhagyó tárlattal tisztelgünk az idén 60 éves alkotó előtt. A tárlaton egy szubjektív válogatást mutatunk be az elmúlt tíz esztendő festményeiből, papír alapú munkáiból, fotóiból.
Bukta Imre a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb alkotója: grafikus, festő, performer, szobrász, fotós, tanár. Pályája autodidakta művészként indult az 1970-es években. Művészete erős szálakkal kötődik a vidéken élő, mezőgazdaságban dolgozó magyar emberek életmódjához és kultúrájához.
Témáit a kezdetektől fogva a mindennapi dolgos élet tárgyai, helyszínei és szereplői adják, amelynek ábrázolására a legváltozatosabb eszközöket alkalmazza: festményeihez szabadon használ fel mindenféle kezébe kerülő természetes anyagot (szőr, fa, kukorica, csempe, gyufaszálak, stb.), melyeket assemblage-szerűen épít egybe. Objektjeinél, installációiban, performanszaiban a paraszti tárgyi kultúra mindennapi eszközeit magától értetődő módon helyezi egymás mellé, vagy épít belőlük egyedi gépi-képi szerkezeteket.
Portréi, kompozíciói felfoghatók különleges szociológiai tanulmányokként, csakhogy a kívülálló és távolságtartó elemző nézőpontjával szemben Bukta belülről látja és láttatja ezt a sajátos, édes-keserű felhangokkal terhes világot. Szemlélete hol ironikus, hol melankolikus, máskor (társadalom)kritikus vagy megengedő, de mindig kivételes empátiával közelíti meg alanyait.
Művészetét négy évtizede folyamatos elismerések övezik, számos hazai és külföldi közgyűjteményben és magángyűjteményben szerepel, kétszer képviselte hazánkat az egyik legnagyobb nemzetközi megmérettetésnek számító Velencei Biennálén (1988, 1999), három könyv jelent meg róla (Új Művészet Kiadó 1998, A38 Kht 2006, MODEM 2008), az egri Eszterházy Károly Főiskola és a Képzőművészeti Egyetem tanára.
Miután 1998-ban visszaköltözött szülőfalujába, Mezőszemerére, érdeklődése fokozatosan a festészet felé fordult. Ezeken a művein egyfajta stílusbeli klasszicizálódás figyelhető meg: témái egyre inkább közelítenek hagyományos festészeti műfajokhoz, mint az életkép, az enteriőrkép, a portré és a tájkép. A „buktás” felületkitöltő motívumok (pettyezés, rovátkolás, hálóminta, stb.) dekorativitása felerősödik és a kompozíciótól független életre kel.
2011-ben nagyméretű, papíralapú képekkel lépett a nyilvánosság elé, melyek egyrészt a 80-as években alkalmazott "szálkázásos" mezőinek, másrészt a 90-es évek finomabb felületkezelésű munkáinak szintézisét hozták el. A sorozat darabjai a nehéz olajak helyett a pasztellek világát öltik magukra, de Bukta annyira tobzódik az eszközökben - tus, grafit, tempera, akvarell, szén - , hogy a művek távolról kollázsszerűnek tűnnek illetve a szintén általa korábban alkalmazott applikációk világát idézik.
A sorozattal a művész tovább építi az általa konzekvens hűséggel és következetességgel bemutatott vidéki tájat és egyben kiutat is kínál a szemlélőnek; neki ugyanis sikerült ebben a kietlen pusztában olyan műhelyt, hangulatot, családot, baráti társaságot teremteni, amiben bárki otthon érezheti magát.
