A világ egyik legnépszerűbb zenekarának számító Muse ott folytatja, ahol 2009-ben abbahagyta. De hogy kinek jó ez, cikkünkből kiderül.
Amikor a brit hármas megjelent a színtéren a 90-es esztendők legvégén, csak nagyon kevesen gondolták volna, hogy pont e trió fog sokmilliós eladásokat produkáló megalomán arénasztárrá válni egy évtizeddel később: Az 1999-es Showbiz ugyanis nem volt egy kifejezetten erős kezdés a maga következetes Radiohead plagizálásával, igaz, a folytatás már annál inkább rendben volt. Az elkövetkezendőkben kiadott albumtriászával (Origin Of Symmetry – Absolution – Black Holes & Revelations) a zenekar fokozatosan vált sci-fi rajongó, tüsihajú sihederek bandájából sci-fi és prograjongó férfiak fasza rockprodukciójává, a három évvel ezelőtti The Resistance idejére azonban beütött a mennykő. A csapat ekkora már sajnálatos módon elvesztette uralmát saját nagyravágyása felett, többrészes opuszokkal, valamint giccses, túltekert és önhitt dalszerűségekkel illusztrálva, hogy a sok összeesküvés-elmélet és Queen hallgatás egy kicsit Matt Bellamy-ék agyára ment. A korongból persze simán elment vagy négymillió, és mivel az új anyag legfőbb hívószava a dubstep, valamint a friss munka is leginkább elődje gejl csapongásával vonható párhuzamba, a november 20-i pesti arénakoncert még a magyar közízlést ismerve is masszív siker lesz.A The 2nd Law-t leginkább azoknak érdemes meghallgatni, akik 2009-ben kezdték az ismerkedést a csapattal, és abba a tévhitbe rángatták magukat, hogy ez jó. A triót régebb óta követő érdeklődők csak az időt pocsékolják még akkor is, ha mindenképpen kevésbé zavarba ejtő élmény hallgatni az albumot a The Resistance-hez képest, bár ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy nagyon senki sem gondolta volna, hogy ez egy bármennyire is jó lemez lesz. Sok helyen olvashatjuk, hogy eddig ez a Muse legcsapongóbb anyaga: ez talán igaz is, hiszen néhány új elemmel tényleg gyarapodott az eszköztár (kurrens elektronikus zenei trendek; Chris Wolstenholme mint fővokalista két számban) a már meglévő dolgok mellé, ám a nagy kavalkádban a zenekar pont abban nyújt meglehetősen laposat, amiben jó: az űrhangzású, tömegek és vájt fülűek számára egyaránt abszolút vállalható óriásslágerekben. Így kénytelenek vagyunk beérni a soványka Panic Stationnel, amely egyrészt pont annyira az elején van az anyagnak, hogy legyen türelmünk eljutni odáig, másrészt Prince-es, Red Hot Chili Peppers-es, funkos, harsonás hangzásával tényleg élvezhető is, ami viszont utána következik, az mindent alulmúl. A Survival már önmagában is az egyik legszörnyűbb dolog, ami az elmúlt néhány évben rögzítésre került, a Follow Me vagy a The 2nd Law: Unsustainable halál erőltetett döngölésén/vartyogásán pedig valószínűleg még a tagok is egy jót fognak röhögni öregkorukban, nem beszélve arról, hogy a 2 számban éneklő basszista Wolstenholme orgánuma kb. olyan érdekes, mint egy véletlenszerűen kiválasztott színpadtechnikusé. Egyáltalán nem jó lemez tehát a Muse hatodik albuma, bár azok igazán nem fognak ezen csodálkozni, akik már (bölcsen) lemondtak a zenekarról – aki szerint pedig még mindig a brit triász az egyik legjobb együttes a világon, azon már úgy sem lehet segíteni.