Bár már a nyár elején megjelent, hiba lenne nem beszélni róla, a Lawrence-féle Go-Kart Mozart legfrissebb korongja ugyanis kétségtelenül az év egyik legjobbja.

A poptörténelem talán egyik legsajnálatosabb sztorija kötődik a produkció mögött álló, az esetek nagy százalékában csak simán Lawrence-ként emlegetett zenészhez. Ő volt az, aki a 80-as években Felt nevű zenekarával misszióként tűzte ki 10 album és 10 kislemez kiadását 10 év alatt, mely feladat végül (kicsit túlteljesítve) sikerült is. A csapat ’89-ben feloszlott, ám amíg a kor nagy jangle-pop előadói (R.E.M., The Replacements, The Smiths) masszív sikerekben lubickoltak, addig Lawrence képességei, dallamérzéke és elhivatottsága ellenére is megmaradt bakelitturkászok titkos csilingelő/dreampop-kedvencének, pedig későbbi karriere is fényesen bizonyítja, hogy ennél azért többre volt érdemes. A 90-es években a Denim élén adott ki két glam- és britpop-ihlette korongot, 1999 óta pedig a Go-Kart Mozart nevű vicces/fantasztikus alakulat vezetőjeként tevékenykedik, ám hiába zengnek róla ódákat igen nagyra tartott indie-figurák (Stuart Murdoch a Belle & Sebastianból vagy az ex-Girls-ös Christopher Owens) Lawrence változatlanul a popgépezet kitaszítottja maradt, aki zsíros hajával, hülye baseballsapkájával és lökött látásmódjával ontja magából a bombábbnál bombább slágereket.


Kitűnő bizonyíték erre jelenlegi projektjének, a Go-Kart Mozartnak a harmadik lemeze, a hónapokkal ezelőtt megjelent On The Hot Dog Streets. A műfaja novelty-rock, ami kb. annyit tesz, hogy hülye zene, amely teljesen tisztában van saját hülyeségével - remek külföldi példa erre a partyrock-császár Andrew W.K., de ha nem akarunk nagyon elkalandozni, akkor említhetjük az itthoni Belgát. Ezek a produkciók kellően illusztrálják, hogy a dolog komolyan vehetetlensége ellenére is születnek nagyszerű alkotások a zsáneren belül, és hát a Go-Kart Mozart legutóbbi albuma is pont egy ilyen darab. Lawrence és csapata azonban leginkább a primitív, gyermeki-játékos szintipop felől közelít a témához, teljesen bolond hangvétellel, viszont cserébe (vagy még inkább: ráadásul) olyan dalokkal és refrénekkel, amelyhez hasonló telitalálatokat idén ezer százalék, hogy nem találhatunk máshol. Nincs mit szépíteni a dolgon: ha egy csomag szédületes popdalról van szó, Lawrence még ötven felé is csípőből kenterbe veri a nála 20-30 évvel fiatalabb generációt, ennek tekintetében pedig világos, hogy az On The Hot Dog Streets-nél élvezetesebb 2012-es lemezek száma leginkább a nullához közelít. Persze jöhetünk olyan kifogásokkal, hogy tuti hibbant a pali, vagy hogy születtek azért ennél nívósabb, komolyabb, mélyebb, satöbbibb művek, de az igazság az, hogy ezeknél a szerzeményeknél ragadósabb, instantabb, rágógumibb, dallamosabb, magával ragadóbb és, végső soron, jobb számok egyetlen felkapott formáció/előadó műhelyéből sem kerültek elő. Műanyag hangzás, dilettáns szövegek, atom refrének - ha hallgatnál valamit, de unod a kortárs R&B-t, nem fekszik a komolykodó indie-rock, a Guetta-féle house pedig túlságosan is maintstream, most már tudod, mit kell tenned.