Milyen érzés, amikor az ember kezéből megszökik a szöveg? Milyen, amikor a dráma elszabadul? Amikor úgy tűnik, előadhatják, aztán lehet, mégse.

Éppen egy egész napos erdei túra másnapján, zsibbadt végtagokkal, a legnagyobb hangzavarban próbáltam megtalálni barátommal a tökéletes zenehallgatás eszközeit, amikor Formanek Csaba, a Radikális Szabadidő Színház rendezője felhívott, hogy a Szapphó drámával nyertünk, úgy néz ki, hogy színpadra kerülhet. Annyira izgatott lettem, hogy egész éjjel hunyásnyit sem tudtam aludni. Hálát éreztem és aggodalmat, majd újra és újra átnéztem a szöveget és magamban elképzeltem drámámat, néhol hozzáírtam pár mondatot, de többnyire töröltem belőle. Nagyon régen voltam ennyire felzaklatva. Jelent már meg nem egy könyvem, olvastam fel sok helyütt, mégis. Újra gyereknek éreztem magamat, és újra vénséges vén öregnek. Éreztem, hogy írásommal baj lesz és azt is, hogy mégis jó lesz. Éreztem, hogy felelős vagyok minden leírt mondatért, éreztem, hogy ez a történet, akárcsak más írásaim megszökött tőlem. Olyan volt drámám, mintha gyermekem lett volna, aki most hosszú útra indul. Hirtelen megkötöttem cipőjét, összeborzoltam haját, megszidtam és megdicsértem, de bevallom – ismerve hová indul –, nagyon aggódtam érte.


A Szapphót 2012. március idusán írtam, Jáva szigetén, Indonéziában. A dráma ötlete azonban sokkal korábban született. Szapphó személye és költészete az európai hagyományba mélyen beivódott, jelentősége megkerülhetetlen. Platón a tizedik múzsának tartotta. Szolónt megihlette, aki azt mondta Szapphó egyik versére, hogy nem lehet mást tenni, mint „megtanulni és aztán meghalni”. Mégis, költészetéből napjainkra a közönség igen keveset ismert meg, s lényegében csak nevével és lakhelyével – Leszbosszal – összekapcsolódott szexuális vonatkozások köztudottak, hogy mit és miért írt a költőnő: már egyáltalán nem, vagy csak alig. Magyarországon Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul (Szerk. Németh György. Helikon. 1990.) c. könyvön kívül más nem jelent meg. Eddig mindössze három teljes vers (63 sornyi) és nagyjából 264 töredék volt ismert.

Hét esztendővel ezelőtt, 2005-ben a Guardian hasábjain olvashattunk két kutató – Michael Gronewald és Robert Daniel – felfedezéséről, mikor a Kölni Egyetem archívumában rábukkantak egy egyiptomi múmia pólyájába csomagolt papiruszra, amelyen Szapphó költeményének töredékei olvashatók. A sorok egy olyan vers részletei voltak, amelynek más részletei az 1922-ben talált oxürünkhoszi papiruszokban is megtalálhatóak. A két töredék egymás mellé helyezve teljes verset alkot. Szapphó negyedik teljes versét. A vers megtalálásáról, környezetéről kiváló filológiai tanulmányt közölt Ritoók Zsigmond a Holmi 2006/1-as számában Görög költemények papiruszon címmel. A vers nyersfordítását a korábbi publikációkkal szemben már magyarul közli.
A görög eredetit és az angol fordításokat egybevetve olyan hiányérzet alakult ki bennem, amely hosszú hónapokra, sőt évekre adta fel a leckét, hogy hogyan is lehetne mai olvasóhoz közel hozni az antik verset? Mennyire lehet szabadon kezelni az eredeti szöveget? Mennyire lehet „saját” a fordítás? Hasson, ugyanakkor közölje az eredeti értelmet. Mivel biztos lehettem benne, hogy a versben szereplő utalással (Thitónosz és a Hajnal mitológiai szerelmével) az olvasók közül kevesen vannak tisztában, továbbá, hogy a vers hatását rontja, ha sűrű jegyzetek és magyarázkodások kísérik, ezért a saját fordításom bővebb, mint az eredeti. Sokat segített az eredeti görög szöveg felnyitásában az említett tanulmány és a – jelenleg éppen Varsóban kutató –, Petneházi Gábor filosz barátommal való sűrű levelezés. Ez a vers, melynek a Szép ifjak címet adtam – miközben az öregedésről szól –, tulajdonképpen az alapja, bázisa annak a drámának, mely Szapphó életét, pontosabban életének egyik legfontosabb pillanatát eleveníti meg. Azt, amikor már arra se volt pénze, hogy lányának lűd koszorút vegyen. Azt, amikor különböző politikai okok miatt el kellett hagynia Leszboszt. Azt, amikor reménytelenül volt szerelmes. Azt, amikor megöregedett.
A vers egyszerre lett számomra meditációs tárgy és inspirációs forrás, és nem tagadom: ürügy. Ürügy arra, hogy a lehető legtávolabbi helyen saját hazámról írjak. Egészen véletlenül alakult úgy, hogy a Lawu-vulkán lábánál, kis faluban béreltünk feleségemmel apró házat, mikor a drámát írtam, mert nem tudtam jobb helyet találni arra, hogy elbújjak. Mi elől akartam elbújni? Néha rám jön ez a rejtőzködés, vágy a távolságra és messziségre, s amikor a legmesszebb érek, elkezd hiányozni minden, ami itt van, ami elől szöktem, szinte menekültem. Ilyen lehet a halál is, az ember lelke végre felszabadul, aztán ahogy egyre messzebb és messzebb jut, hiányozni kezd a lélegzés, a csók vagy a villásreggeli. Kinek mi. Különös ügy ez az emberlét. Szapphónál közelebb kevés költő járt titkainak megfejtéséhez.

Az egész történethez két dolog azért még magyar részről hozzá tartozik. Az első, hogy romantikus drámaírónk Katona József, 1821-ben írott híres tanulmányában (Mi az oka, hogy Magyar Országban a' játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni?) sok egyéb mellett arról írt, hogy fiatal drámaköltőink miért nem írnak saját történeteket, milyen – elsősorban anyagi és cenzori – okai vannak annak, hogy nincs magyar dráma. Végül e problémákkal megküzdeni költőnk nem tudott, letette a lantot, Kecskemétre vonult jogásznak, ahol 1830-ban a városháza előtt szívrohamot kapott. Száznyolcvan évvel később a színházak, költők még mindig küzdenek – reméljük, egyre több sikerrel, ahogy mi a róla elnevezett drámapályázaton kaptunk támogatást a darab bemutatására.
A második, hogy az örömteli hír után nem sokkal olvastam a lapokban, hogy mekkora zárolás következik a magyar kulturális életben, s egymás után olvastam végig a színházi élet és a kulturális tárca leveleit. Mindez bizonytalanná tett. Akkor most mégsem lesz bemutató? Mégsem kaptuk meg annak az összegnek az egyharmadát, amit kértünk egyébként? Kell akkor kortárs színház, kortárs költészet, vagy elég lesz csak a ködös múltba révedni? És mi jön most? Talán semmi különös. Miért vagyok ennyire izgatott? Mit várok? Micsoda kérdések. Azt hiszem, ez a lámpaláz. Különös, hiszen nincs itt szó semmi többről, mint hogy egy fiatal magyar költő drámáját talán-talán színpadra állíthatják hamarosan Budapesten más fiatalok. Görög tárgyú, déltengeren írott – első drámáját. Ha... Istennek van humora. Úgyhogy hozzá kell imádkozni, és a múzsákhoz is – biztos, ami biztos –, aztán hátrább lépni, elbújni, átadni annak a drámát, akiket illet: színészeknek és nézőknek. Mi mást lehetne tenni?

Szerzőnk Visegrádi Ösztöndíjas.