A számítógépek képesek lesznek arra, hogy létrehozzák a saját komputervíziójukat, mely feltehetőleg sokkal érdekesebb lesz, mint a fényképező lencsével készült változat.

Bódy Gábor (1946–1985) és Zbigniew „Zbig” Rybczyñski (sz. 1949, Wroc³aw) soha nem találkoztak egymással a mintegy másfél évtizeden át párhuzamosan futó pályájuk során – e találkozásra a két művész életművét egymás kontextusában bemutató nagyszabású kiállítás adott módot. A Képek Állása most Budapesten, a Vasarely Múzeumban látható. A kiállítássorozat apropóján Peternák Miklós készített interjút a lengyel művésszel.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén valamint a Doktori Iskolában tartott előadásaiban kijelentette, hogy a kép, a vizualitás ma abban a fázisban van, mint az írás volt a nyomtatás feltalálása előtt. Mi áll e radikális nézőpont mögött?

A képtechnológiák fejlődése és a folyamat, amellyel naponta szembesülünk, mutatja, hogy a képek túlságosan meghatározóvá váltak, túlszaporodtak jelen civilizációnkban. Sok régi képfajtát is használunk még, mint például a hagyományos (analóg) fotográfia, hagyományos film és videó, nem is szólva a klasszikus rajzokról és festményről, ugyanakkor napjainkban, a technológia fejlődésével megjelentek az új képfajták, a modern képek. Ezek a modern képek nem feltétlen ragadhatók meg úgy, mint ahogy például valamit rögzíthetünk egy fényképezőgéppel, valami meglévő eszközzel. Ezek olyan képek, melyeket sokféle vizuális forrásból egyesítünk, rakunk össze. Különböző technológiák segítségével kapott információs adatokat gyűjtünk és vizualizáljuk ezeket, mint például az MRI vagy a röntgen, vagy az elektromágneses energia láthatatlan spektrumának képei. Nincs még nevünk ezekre a képekre.

Talán nem is érdemes képeknek nevezni ezeket. Messze túlmutatnak azon, és nagyon mások, mint amit korábban képeknek neveztünk. Ahogy Vilém Flusser mondta, ezek inkább gondolatok projekciói, mint képek a szokásos értelemben.

Ez az irány, igen. Ezek a mi képeink, a mi korunk, jelenünk képei. Többrétegűek és többféle forrásból állnak össze. De nincsenek megteremtve még világos alapjai, sok eleme, sok jellemzője nincs például szinkronizálva, mint a látószögek, a perspektíva. Nincsenek olyan gépek, melyek képesek lennének a különböző források, lencsefajták különböző vizuális információit szinkronizálva egyetlen koherens képet készíteni. Van persze néhány sztenderdünk, mint a képarány, a HD formátumnál ez 16:9, a színeknél a kolorimetriában az RGB, vagy hogy hány képkocka pereg le másodpercenként a filmben, illetve a televíziós közvetítésnél. De ezeknek a képeknek az igazi lényege, alapvető geometriája nem egységes, nem igazán szinkron, és igazából nagyon messze áll attól a képtől is, amit a szemünkkel érzékelünk. Hosszú a története, miért alakult ez így. Korábban, a múltban nem volt szükség ilyen szinkronizálásra, de ma, amikor annyiféle informatikai képet vegyítünk, meg kell teremtenünk valamiféle protokollt, valamilyen rendszert, ami ezt automatikusan létrehozza. Manapság ezeket az új képeket emberek jelentős csoportjai készítik. Sokan nem is tudják, hogy ez bizony kézi munkát jelent, frame-ről frame-re, képkockáról képkockára egyeztetik a nem illeszkedő geometriákat, nem passzoló méreteket és sok minden mást, ami szükséges a tökéletes egyezéshez, ami szinkronizálja az információt, tehát meggyőzővé alakítja a képeket.

Ezzel kapcsolatosak azok a találmányai, szabadalmai, amelyekre a rövidesen létrejövő új stúdiója, a „Studio Ideale” is alapul?

Boldog vagyok, hogy végre – a világ sok táján való próbálkozás után – Wroc³awban megvalósulhat ez a stúdió, ahol legalábbis megkezdhetem az említett problémák gyakorlati megoldásainak a bevezetését. Hiszek abban, hogy hasonlóan a hangtechnika fejlődéséhez, ez a fajta szabványosítás, sztenderdizáció meg fog történni. Új optikai lencsét kell készítenünk, hiszen számítógéppel létrehozhatunk olyan képeket, melyek hasonlítanak a sztenderd lencsék képeihez. Olyan eszközöket kell fejlesztenünk, melyekkel adott szabvány nyomán fotografálható a térbeli mozgás és a geometria a világa.

Miért gondolja, hogy a kortárs művész számára különösen fontos a programozás, a számítógép ismerete?

A computer felől tekintve, az alábbi problémákkal szembesülünk: mi a valóság igazi képe? Egy naplemente fényképe ma – vagy talán máskor lenne megfelelőbb? Ebből a nézőpontból, ilyen lencsével, vagy inkább egy másikból, másikkal? Mi a kép definíciója? Nincsen ilyen definíciónk, egyáltalán. De a számítógépek, hiszem, hogy a közeli jövőben új képeket hoznak létre, a múlt és a jövő képeit automatikusan fogják generálni. A megoldást nem a tudomány, nem a természettudomány nyújtja, minthogy nincs arra módszer, elképzelés, hogyan fogalmazzunk meg ebben a közegben olyan problémákat, melyek nem a szigorú értelemben vett fizika részei, hanem sokkal inkább az esztétikáé, amelyekkel a képzőművészet foglalkozott évszázadokon át. Úgy vélem, a számítógépek képesek lesznek arra, hogy – nevezzük így – a valóság optikai verzióját megismételjék. Létrehozzák a saját komputervíziójukat a világról, mely feltehetőleg sokkal érdekesebb lesz, mint a fényképező lencsével készült változat. A fotografált kép történelmi szempontból problematikus: hogyan mutathatná be például a középkort? Vagy a (felfedezése előtti) múltat? Annak alapján, amit hiszünk, hogy is nézhetett ki a világ egykor, képesek lehetünk valamiféle rekonstrukcióra. Vizualizálhatjuk az adott kort, felhasználva minden ránk maradt vizuális emléket, amit az akkori emberek készítettek. Nézzünk meg egy XV. századi gótikus festményt. Miért ne fejleszthetnénk ki a XV. század látványvilágát ez alapján? Van számítógépünk, vagy nem? Az idő nyomot hagy minden képen, mindenen, ami látható, felismerjük a tárgyakon a képét, meg tudjuk ezért mondani, hogy 500, 600 vagy akárhány évvel ezelőtt készültek. Talán a művész feladata lehetne, hogy megalkossa ezt a látványt, persze nem rombolva szét a saját, személyes múlt-vizualizációja által. Van néhány választható irány. Nagyon érdekes probléma. Milyen képeket készíthetnek a számítógépek? Ez nem pusztán technikai, hanem nagyon fontos esztétikai, általános emberi kérdés, mondhatnám. Azt hiszem, a művész feladata az, hogy ilyen látványokat hozzon létre.

Jelentheti ez valami újfajta történelmi tudatosság megjelenését? A vizuális tudatosság története hozzáadhat valamit a történelemről alkotott mai tudásunkhoz, ami sokkal inkább adatokból építkezik, mintsem az adatoknál gyakran többet elmondó vizuális hagyományból?

Mondjuk, valakit érdekel a művészettörténet, a vizualizáció általában vett története. Elmegy a moziba megnézni valami filmet, ami a XV. században játszódik. Engem sosem győztek meg ezek a produkciók arról, hogy tényleg a XV. században járunk. Mai embereket látok, korszerű világítást, kortárs szakállakat, ruhákat, melyeket világos, hogy ma készítettek, s melyek a tájakkal együtt köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit a középkorról tudni lehet. Sok olyan képet ismerhetünk, melyek alapján kijelenthető, az a világ totálisan más volt. És biztosak is lehetünk ebben. Nem használhatjuk automatikusan a mai világunkat, megváltoztatva néhány apró részletét csupán, azt játszva, hogy ez most a múlt. Érdekes, hogy a történelemnek ezeket a nyomait a mechanikus művészetekben is fellelhetjük, amióta van fényképezés és film. Azonnal felismerhetjük például egy filmfelvételről, hogy az mondjuk 1905-ben készült, vagy egy fotóról, hogy az 1850-ből való. Mi okozza az eltérést? Mások az emberek, mások a ruhák. De nem láttam még olyan filmes produkciót, olyan fikciót, amiben valóban megjelent volna az adott kor érzete. Nézem a filmet és csak valami dekort, díszletet látok meg színészeket, akik valamit majmolnak. Nem túl meggyőző.

Azt állítja, hogy ennek a gondolat-projekciónak vagy újfajta képalkotásnak a nyelve a számítógépes nyelv, amit a gyerekeknek már nagyon fiatalon tanulniuk kellene az iskolában csakúgy, mint a rendes ábécét?

Igen, azt gondolom, hogy ma már írástudatlannak tekinthetjük, aki nem ismeri a programozás nyelvét. Eszközeink, melyek nélkül szinte már nem is tudunk élni, mind computerek. Ezek a számítógépek nem embertelen gépek: mi osztjuk rájuk a forgatókönyvet, azt, hogy mit is kell csinálniuk. És ez írásban történik, úgy írjuk meg a programozás nyelvén, mintha egy cikket írnánk, vagy egy levelet, képeslapot édesanyánknak vagy a nagyinak. Tényleg, igen hasonló folyamat ez, te írod azt le, hogy a gép mit csináljon. A computer-világ nyelvének ismerete szükséges képesség, ha részt kívánunk venni a művészet, tudomány és civilizáció fejlődésében.