„Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna”

– mondja Szindbád, és azóta mondja vele nagyon sok néző. Szindbádot lehet éppenséggel úgy nézni, de nem érdemes, hogy az ember nem válik legalább egy kissé fogyasztó olvasóvá, avagy nem helyezkedik bele a szereplők sorsába. Ismerős lesz mindenkinek legalább néhány figura, néhány helyzet. Ismertem ilyen nőt, igen, engem is csaltak már így, hagytak már ott, vagy mentem már én is utána a vaksi szerelemnek. Szerelem és vágyak... álmok, s mindezt nem kevés humorral szemlélő főhősök. Kóbor évek, melyeket az ember nem is olyan titkos ábrándjainak meglehetősen ködös völgyeiben töltött. Ezért olyan ismerős és kedves nekünk Szindbád? Emlékeztet kissé önmagunkra, arra az önmagunkra, amelyik tudja, hogy miért is olyan fontos egy-egy jó evés, jó alvás, szép udvarlás, nagyszerű ölelkezés. Emlékeztet arra az önmagunkra, amelyik még azt hitte, megmenekülhet az élettől, s legalább akkora fontosságot tulajdonított az álmoknak, mint az ébrenlétben véletlenül bekövetkező botladozásainknak.


Emlékszem, néhány évvel ezelőtt meglátogattam balatoni otthonában Sára Sándort, és sokat beszélgettünk a Szindbád című Huszárik filmről, melynek ő – mint bizonyára tudják – operatőre volt. Elmesélte, hogy ugyan volt forgatókönyv, de nagyon szabadon kezelték. „Kimaradtak dolgok, vagy hozzátettünk valamit, ha valahol megláttunk egy érdekes motívumot, helyszínt, azt valamilyen módon beleépítettük, így történt a forgatás. Ebben társak voltak, Latinovits és Dayka is.” Ez az egyébként nagyon nagy tudatosságot és szakmai készséget maga mögött tudó spontaneitás lehet talán az egyik oka annak, hogy Huszárik Zoltánnak minden idők egyik legjobb és legfontosabb magyar filmjét sikerült elkészítenie. Persze csak az egyik oka, hiszen olyan tényezők vannak még ebben a filmben, mint a kellő iróniával kezelt nosztalgia, Krúdy költői prózája, a festői képkockák, nem beszélve a zseniális színészi játékról, amihez nagyban hozzájárult a parádés szereposztás. Ezek együtt teszik számomra kultuszfilmmé. Nagy kollázsban áll itt össze minden, ahogyan magának filmnek sincs egyértelműen lineáris történetvezetése, sokkal álomszerűbb, sokkal inkább szerteszórt kis történetek gyöngyeit kapkodja össze, s ezt fűzik fel nekünk a készítők kristályosan csillogó gyöngysorrá.


Amiért most a Szindbád ismét előkerült az az, hogy a napokban kiadták a filmet DVD formátumban, úgy, hogy digitálisan felújították a kópiát, s magát a filmet Huszárik Zoltán hasonló tematikájú rövidfilmjei közé ágyazták be. A Szindbád mellett a lemezen megnézhetjük a magyar avantgárd kiemelkedő remekművét, az Elégiát (1965) és A piacerét is (1976). Érdekesség, hogy A tisztelet az öregasszonyoknak (1971) című film lejátszásakor kétféle hang is választható. Most, a lemez megjelenés alkalmával vágta Jeney Zoltán zeneszerző és Palotai Éva vágó a film alá a fennmaradt eredeti, „apokrif” hangot is, amelyet annak idején a stáb túl markánsnak ítélt. Továbbá két beszélgetést is megnézhetünk, melyek a Szindbád keletkezését és hatását járják körül: Jeney Zoltán zeneszerző „a Szindbád könyvtárnyi irodalmában még nem tárgyalt látvány és zene sokszólamúságáról”, Huszárik avantgárd törekvéseiről, művészi alkatáról beszélget Fazekas Eszter filmtörténésszel. Míg Gintli Tibor irodalomtörténész és Gelencsér Gábor filmesztéta beszélgetése Krúdy és Huszárik irodalomtörténetben és a filmtörténetben elfoglalt hasonló helyzetét állítja párhuzamba, és „a Szindbád-jelenség aktualitását és modernitását érinti”.


Bevallom, én a Szindbádot évente egyszer legalább megnézem. Külön öröm, hogy most már ezt az eredeti, nagyon jó minőségű hanggal és képpel tehetem. Jófajta bort szoktam nyitni hozzá, és szépen, jelenetről-jelenetre végigmegyek rajta. Régi kísérletem az is, hogy külföldi barátaimnak, angol felirattal megmutatom, s aztán csodálkozva figyelem, hogy nem, vagy csak nagyon kevesen értik, miért is ilyen fontos számomra ez a film. Valahol lefordíthatatlan ez az egész ügy, ahogy Sára Sándor szerint – mikor beszélgettünk mondta ezt – lefordíthatatlan a magyar költészet is. Nem tudom, nem vagyok ebben teljesen biztos, mármint abban, hogy minden lefordíthatatlan. Azoknak, akikben nincsen nosztalgia egy sosem volt aranykor után, szinte lehetetlen megérteni miért is bolyong a furcsa kalapú nők érzelmekkel teli labirintusában ez a korán őszülő, csöndes úr. Azoknak azonban, akiknek van szíve, és „azért nem lettek taoisták, mert szeretnek álmodozni”, ez a film örök darab.

Szerzőnk Visegrádi Ösztöndíjas