A baranta, mint önálló harművészeti irányzat a magyar harci kultúra megmaradt és megőrzött elemeit próbálja rendszerbe foglalni, és továbbfejleszteni.

A más harcművészetekben elő nem forduló, feledésbe merült, közel ezer hagyományos technikai megoldás, a különböző fogások és eljárások, valamint életfilozófiája teszi igazán izgalmas, szellemi, és fizikai elfoglaltsággá. Nemcsak Magyarországon, a Felvidéken és a Délvidéken, de Erdélyben is találkozunk baranta-csapatokkal. Fejér Andrással, a Kiss Sándor Barcasági Baranta edzőjével beszélgettünk

- Mi is tulajdonképpen a baranta?

A barantáról azt kell tudni, hogy hagyományos magyar harcművészet, amely népi és katonai harcmodorból tevődik össze. A barantában nem létezik mester, ugyanis ezt a harcmodort nem egy ember hozta létre, hanem maga a nép alkotta, ezért népi. Ugyanakkor katonai is, mert a használt eszközök egyben fegyverek is. Ilyen például a magyar karikásostor, amelyet nemcsak az állatok terelésére használtak, hanem például Rózsa Sándor és betyárcsapatának fő fegyvere volt. A barantának két szakágát különböztetjük meg: a gyalogos, illetve a ráró (lovas) barantát.

- Számodra mit jelent ez a fajta harcművészet?

Számomra a baranta nemcsak egy sport, sokkal többet jelent, azt szeretném elérni, hogy életmóddá váljon: a saját völgyecskémben, állatok között, a természet ölén tudjam megélni a baranta világát. De ez egyenlőre csak edzéseken és hétvégenként sikerül.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a barantával?

Egy kedves barátom segítségével, aki már évek óta folytatta a hagyományos harcművészetet. Egyszer a nyári vallástáborban kezembe nyomta a karikásostort, és megtanította a csordás technikát. Ez felkeltette az érdeklődésemet, s a következő alkalommal egy edzésre is elmentem, majd több napos szemináriumokra, táborokba. Sikerült elsajátítanom az alapokat, majd erre folyamatosan építettem a nagyobbaktól szerzett tudást. Érzem, hogy ez egy életre fog szólni!



- Milyen a csapatod összetétele?

2006-ban elindult egy 20-25 fős csapat, melynek fele körülbelül négy évig állandó tag volt. Azután próbáltunk minél több érdeklődőt toborozni, jelenleg 10 állandó tagunk van, úgy gyerekek, mint felnőttek is. A régiek közül is néhányan eljárnak még edzésekre.

- Milyen irányban fejlődött a csapat a te vezetésed alatt?

Csakis jó irányba! Úgy érzem, eljutottunk oda, hogy nemcsak én vezetem a csapatot, hanem a csapat is vezeti önmagát, én csak próbálom összetartóvá varázsolni a közösséget.

- Hogyan?

Elsősorban a népi játékok segítségével, mert nemcsak élvezik a játékot és szórakoznak, hanem tanulnak is belőle – ez pedig az edzés egyik legfontosabb részét képezi. A heti két-három edzésen kívül pedig együtt szoktunk menni bálba, táncházba, együtt ünnepelünk születésnapokat, névnapokat, vagy akár Szilveszter napját is. Jó kapcsolatot tartunk fenn testvércsapatainkkal is, bereckiekkel, csíkcsomortániakkal, bélafalviakkal, sepsiszentgyörgyiekkel.

- Hogyan zajlik egy edzés?

A három órás edzésünk alaki gyakorlatokkal kezdődik: vigyázba állás, jobbra át, balra át, ék, fél ék. Következő fél órában pedig ellenőrzőm az ún. házi feladatokat, ezek többfélék lehetnek: van amikor népdalt, népi mondókát, szólasokat kell otthon megtanuljanak, vagy herbáriumot kell készítsenek, ezek bemutatására pedig az edzés elején kerül sor. Ezen kívül róvásírást is szoktam oktatni. Majd következik egy fél órás bemelegítő, és azután az előbbi héten kiválasztott tematikájú edzés: botforgatás, ostorozás, íjászat, birkózás, szablyavívás vagy táncoktatás.

- Milyen fegyvereket használtok?

Az ősi magyar harcművészet fegyverei közé tartozik a pásztorbot, ennek több fajtája is ismeretes: kis bot, kardbot, lándzsabot, fustély és kámfa. Egy másik fontos fegyver az íj, illetve az ostor, amely egyben használati és szakrális eszköz is. A fémfegyverek kategóriájába tartozik például a szablya, melyet általában a haladók szoktak használni. Megemlítendők a hajítófegyverek közül a lándzsa, a csatakereszt, a csatabárd, a kés. Puszta kézzel is harcolunk, többek között birkózunk. A magyar hagyományban nyolc fajta birkózás maradt fenn, ebből az ölremenést, a csülökremenést, a kobakolást szoktuk gyakorolni.

- Fennállása óta milyen jelentős sikereket ért el a csapat?

Szász Mátyás négy évvel ezelőtt második helyezést ért el az Erdélyi Baranta Bajnokságon, Tóth Károly ugyancsak második helyezést nyert az idéni Balassi Kupán, ebben az évben pedig a mi csapatunk hozta el az erdélyi bajnoki címet.

- Jelenleg a baranta még nem olyan népszerű, mint a távol-keleti kűzdősportok. Hol és hogyan sikerül népszerűsíteni ezt a harcművészetet?

Legkönnyebben és leghatékonyabban a bemutatók által, vagy ha közeli ismerősnek vagy barátnak mutatjuk be, és ha elnyerte a tetszését, érdeklődését, akkor ez már haladásnak számít.

- Hogyan épül fel egy ilyen bemutató?

A bemutató során nemcsak a harci küzdelmekre, a fegyverek használatára fektetjük a hangsúlyt, hanem a lelki, és szellemi részt is fontosnak tartjuk. Kürtszóval szoktunk kezdeni, ezután a helyszínt ostorral megáldjuk, majd pár szóban bemutatjuk a közönségnek a barantát. Majd következik a fegyvereink felvonultatása, melyet egy előre betanult koreográfiával zárunk. Bemutatónk lelki részét egy néhány soros gondolat foglalja össze, amelyet Vukics Ferenc, a baranta megalapítója írt. Ezután elénekeljük a baranta választott himnuszát, a palóc himnuszt. Fellépésünket körrel zárjuk: a barantások fegyvereiket az ég felé nyújtják – ez jelképezi a jurtát, a magyarok ősi lakóhelyét. Ide behívják a gyerekeket, majd a huj, huj, hajrá csatakiáltással a jövőbe "repítik" őket. A barantakör képezi bemutatónk szellemi részét.

- Milyen terveitek vannak?

Csapatszinten azt szeretnénk elérni, hogy minél gazdagabb legyen a felszerelésünk, minél több fegyverre tegyünk szert. Toborzókat szeretnénk szervezni, melyek által minél több fiatalt, gyereket bevonnánk a csapatba. Tervben van ugyanakkor a lovas baranta elsajátítása is. Saját elképzelésem pedig a baranta völgy létrehozása, ahol mindenkinek lehetősége lenne edzeni, közösségben élni, és a magyar hagyomány minden ágát megismerni.