Egy vezetőnek nemcsak a nyakkendője és a háttértáncosai kell hogy jól mutassanak, hanem némi retorikai készséggel sem árt, ha rendelkezik.
A magyar politikai élet legtöbb szereplőjének retorikai képzetlensége nagymértékben közrejátszhatott a közállapotok kialakulásában. Itt mindenki, a médiában dolgozóktól kezdve, a tanárokon át a politikusokig „kommunikálni” akar, pedig néha elég lenne, ha beszélni megtanulna. Amikor ezt egy-egy riporter, tanár, vagy nagy ritkán politikus jó érzékkel felismeri, és tisztán és érthetően kezd el beszélni, akkor mindenki meglepetten néz.
Talán érdemes a már beszélni tudó, de fejlődni vágyók figyelmébe ajánlani a Kalligram kiadó sorozatának legújabb darabját: Cicero összes retorikaelméleti műveit. Bár nem nevezik sorozatnak, de számomra egyértelműen abba a láncolatba illik a mű, amelyben megjelent Marcus Fabius Quintilianus Szónoklattan című fundamentális alapműve és Adamik Tamás hatalmas és összefoglaló Római irodalomtörténete, mely utóbbit korábban még külön-külön könyvekben ismertem. Adamik szerkesztette egyébként a Quintilianus- és a Cicero-könyvet is. Az eredeti szövegek fordítóit is fel kell sorolom, mert mindenkit, aki ezeket a nemes munkákat ilyen szépen és becsülettel átültette nyelvünkre, nem csupán az elismerés glóriája, de a dicsőség babérkoszorúja is meg kell hogy illessen. Tehát a fordítók: Adamik Tamás, Csehy Zoltán, Gonda Attila, Kisdi Klára, Krupp József, Mezei Mónika, Polgár Anikó, Simon L. Zoltán. Kétségtelen ugyanis, hogy ez a pár retorikaelméleti könyv nem csak klasszika filológusokat és néhány elvetemült bölcsészt kellene hogy lázba hozzon, hanem általában mindenkit, aki valahol is nyilatkozni merészel, megjelenni próbálkozik, vagy egyáltalán helyesen, sőt másokat meggyőzendő óhajt megszólalni. Ezek a vaskos munkák kétségtelenül nem könnyű nyári olvasmányok, de ha az olvasó szép lassan, jegyzetelve, oldalról-oldalra tanulmányozza őket, olyan hasznos tudásra tehet szert, melyet el nem vehetnek tőle, s mely a hétköznapokban is segítheti.
Quintilianusra alighanem nagy hatást gyakorolt Cicero. Caesar kortársának most megjelent kötetéről szeretnék elsősorban nagyon röviden, éppen csak ajánlószerűen szólni. A Cicero-kötetben Adamik Tamás kiváló és összefoglaló bevezetése után olvashatjuk A feltalálásról, A szónokról, A szónoki felosztásokról, a Brutus, A szónok, A helyek, és A legkiválóbb szónok beszédeket. Nem mellesleg, Cicero hét retorikaelméleti munkájából négy magyarul még könyvformában sohasem jelent meg, pedig e négy között van Cicero két legfontosabb és az európai kultúrára legnagyobb hatást gyakorló műve: A feltalálásról és A szónokról. Rögtön a legelején A feltalálásról című beszédnél már a cím jelzi, hogy a szónok öt feladata közül, melyek az inventio (felfedezés), dispositio (elrendezés), elocutio (megfogalmazás, stílus), memoria (emlékezetbe vésés), pronuntiatio (előadás) az elsővel lesz dolgunk, s bár Cicero a többi részt is tervbe vette, de végül csak ez készült el. Olyan alapvető dolgokat tisztáz itt a nagy rétor, mint hogy „a retorika csak akkor hasznos a társadalom számára, ha bölcsességgel, filozófiával párosul”. Elmondja a retorika alapfogalmait, feltárja, hogy mit jelent „meggyőzni beszéddel”. A szónokról című művében Cicero drámai érzékkel ütközteti saját felfogását, mely szerint a szónok egyetemes műveltsége szükséges és elengedhetetlen, azzal a szemlélettel szemben, hogy a szónoklat csupán természetes adottság és gyakorlat kérdése.
Nem elég tehát gyakorolni, nem elég még az adottság sem, egyetemes műveltségre kell szert tenni. Ez a klasszikus műveltség az, amely mint valami ragyogó nap süt felénk Cicero munkáiból, valahányszor csak felcsapjuk őket.
Szerzőnk Visegrádi Ösztöndíjas
