1849. november 16-án Dosztojevszkijt az orosz bíróság halálra ítélte egy radikális intellektuális csoporthoz kötődő kormányellenes tettei miatt. Később az ítéletet kényszermunkára változtatták.

Ma Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt tartjuk minden idők egyik legnagyobb orosz írójának. A lélektani regény megteremtőjének azonban rengeteg akadályt kellett leküzdenie - lenyűgöző irodalmi teljesítménye mellett a legnehezebb sorsú alkotók közé is sorolhatjuk.

Édesanyját tizenhat éves korában elvesztette, a tragédia a család széthullásához vezetett. 1844-ben, első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott. Ezt követően azonban éveken keresztül jelentéktelenebb írásai születtek, amelyeket a kritika is csalódottan fogadott.

Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy politika-filozófiai gondolatait megfogalmazza. I. Miklós idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter.

Az író a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosult, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott a csoportra. Dosztojevszkijt is letartóztatták.

Az írót letartóztatása után a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába vitték. Kihallgatásban írta meg a Kis hős című elbeszélését. A főhadbíróság november 16-án halálra ítélte. A kivégzésre december 22-én került sor, már az oszlophoz kötötték az elítélteket, de közvetlenül a kivégzés előtt szibériai száműzésre és négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”

1850. január 23-án már Omszkban volt. A büntetés indoka: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író levelét, mely tele van arcátlan kifejezésekkel, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.” A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.”. Új írói élményanyaggal gyarapodott.

Az író a csodavárás izgalmával tekintett II. Sándor cár uralkodásának elébe. 1854. március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Mivel vissza akart térni az irodalmi életbe, így nehezen viselte a katonaéletet. Epilepsziája is egyre súlyosbodott, 35 évesen egyre többször rohamok gyötörték.

Az 1850-es évek első írói termésével még nem sikerült visszakapaszkodnia az irodalmi életbe. A nagybácsi álma és a Sztyepanicskovo falu és lakói kisregények nem hoztak sikert számára. 1858-ban azonban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra, ahol újra bekerült az irodalmi- és közéletbe.

Forrás: Wikipedia