„Le kell fokozni a köztudatban a politikai szereplés jelentőségét” – mondta Klebensberg Kuno, és ez most még aktuálisabb, mint valaha.

„Le kell fokozni a köztudatban a politikai szereplés jelentőségét. Ne a politizálás, hanem a közegészségügyi, kulturális, tudományos és irodalmi, közgazdasági és szociálpolitikai alkotás legyen az új nemzedék eszményképe” – idéztem Klebensberg Kuno gondolatát barátaimnak, akik közül sokan – érzékenyek és értelmesek – azonnal rárezdültek, mondván, hogy sosem volt ez olyan aktuális mint éppen most.

Kétségtelen, hogy kissé túl van itt dimenzionálva mindenféle politikai szereplés, s ennek valóban történelmi okai vannak. Itt a vezértől várják a megoldást, a vezér kezébe kell beülni, parancsot teljesíteni, apának szót fogadni és apunak engedelmeskedni. Vezényszóra élni és vezényszóra meghalni. A politikai szereplő majd megmondja és irányítja népünket, életünket, a gondot rólunk leveszi, a felelősség őt terheli, a helyzet – széttárjuk kezünket – miatta ilyen, vagy miatta nem olyan.

A hírekben első helyre kerül a politikai szereplés, utána jöhet a katasztrófa, haláleset, háború és időjárás. Külön műsorban: nagyon kevés tudományos vakhit, hogy hamarosan minden betegség gyógyítható lesz, sőt örök élet és ingyen sör, addig is kedves nézőink: válság. Éjszakai műsorsávban művészet, lehetőleg bealvósan, ha nagy ritkán jól, akkor azt is néhány adás után kinyírják, átalakul, elveszik. Másutt „tehetségkutatás”, éneklés, dajdaj, hiába: sírba vigad a magyar. Rádiót bekapcsolni, csak úgy, hogy a kikapcsoló gombon ott a kezed, mert ha nem vagy eléggé éber, akkor is gyógyszert fogsz szedni, ha nem kell. Hiszen ha bánatos, ha gond gyötri, ha szomorú, ha felhős az ég – de tényleg –, ha front van, ha nem áll fel, ha nem lankad, ha aluszékony, ha nem alszik, ha le kéne szoknia, ha eszik, ha nem eszik, ha emészt, ha megy a hasa, ha szorul – szóval szedjél bogyót, akkor is, ha nem is kell.

Huxley regénye ehhez képest már nem is sci-fi, sőt elavult, de ezt csak azoknak, akik olvastak még Huxleyt. Mert közben az olyan dolgok, mint irodalom, színház, és egyáltalán művészet, vagy a többi Klebensberg által említett „ügy” közszolgáink számára fontos, de azért van nekik fontosabb dolguk is. És itt összekacsint a lázadó és tiltakozó írók és színházak fölött a választókkal, hiszen nem mi tehetünk róla, hanem a helyzet, válság, elmúlt évek, meg a godzilla és cutulu együtt. Amikor visszavágnak a művészek, akkor kiderül, jön majd egy szebb és új világ, amikor minden művész majd tömörül, lesz közös otthonuk, ahová – ha addigra már utcára kerülnek – behúzódhatnak és vigadhatnak.
A baj csak az, hogy ez az egész úgy hibás, ahogy van. Klebensberg gondolatait tényleg szem előtt kéne tartanunk, s még némely igazán komoly magyar gondolkodóét, mint amilyen például Márai vagy Hamvas volt. Érdekes, hogy mekkora teret kapott Nyirő, Wass, Tormai, miközben Márairól vagy Hamvasról nem szól a fáma. Kellemetlen, szerfelett kellemetlen. Bár kétségtelen, hogy ha ők ezt nézik odafentről, akkor valószínűleg hallgatnának, hiszen milyen is az az ország, amely nem tanul saját hibáiból, amely annyi kudarc után még mindig abban bízik, hogy majd a politikai szereplők megoldják. Sajnos nem oldják meg. Helyettünk itt senki nem old meg semmit. Nincs apa, nincs vezér, nincs olyan akinek a kezébe bele kéne ülni. Hogy is mondta Hamvas: „ne üljetek füstparipára”! És ez a füstparipa az aktuálpolitika, a képzet, hogy a művészek örüljenek annak, amit kapnak, hogy itt mindent lehet számszerűsíteni, hogy lehet hamiskásan összekacsintani, hogy vannak nagyurak és vannak kisemberek. Emberek vannak. A pénz csak olaj, de nem a legfőbb érték. Hiszen „aki füstparipára ül, nem jut el sehová”.

Mi volt eddig? Egy olyan támogatási rendszer, amely tele volt hibával, amelyben nagyon is számított, hogy ki-kinek a kije, de azért eloszlott benne a hatalom, és talán tíz-húsz év után még jobban demokratizálódott volna, egyenlő esélyeket adva fiataloknak és időseknek, támogatva a valóban tehetségeseket, nem csak a kanonizáltakat és a klikkben benne levőket. Lehetett volna javítani rajta.
Mi az, ami most készül? Egy teljesen egypólusú rendszer, amely közvetlen a politikai szereplők alárendeltje, s művészet-művész csak az lehet, aki hozzá tartozik, aki hozzá kapcsolódik, aki hozzá hű. Legyen világosság és értsük meg, hogy Hazánkban a hatalmas adóterhekből befolyó összegeknek elsősorban három irányba kéne mennie: oktatás, egészségügy, kultúra. Ezek nélkül nincs és nem is lesz olyan Magyarország, amely „versenyképes” – ahogy mondani szokták. Igaz, én nem is biztos, hogy „versenyezni” szeretnék, hanem elég lenne csak élni. Élni értelmesen, egészségesen, gondolkodó emberek között.