Hogy milyen egy világhírű fotós? Meglepően közvetlen. Kellemesen nyitott és jókedvű. Tökéletesen passzolt a MOME egyik hófehérre meszelt szobájához.

Erwin Olaffal, aki a Jameson és a Holland Nagykövetség jóvoltából, az EuShorts Rövidfilm Fesztivál díszvendégeként érkezett Budapestre, egy sűrűre ütemezett nap keretén belül beszélgettünk a boldogságról, a megtervezett őszinteségről és a reklámokról.

Álmodott ekkora sikerről, amikor elkezdett fotózni?

Természetesen. Dehogyis! (nevet) Az ember az elején nem álmodik nagy sikerről. Vagy én nem tettem. Persze van bennem hiúság, mert mindig jó akarok lenni abban, amit csinálok. És ha ezt mások is elismerik, azt nagyon élvezem. Nagyon szeretek jó kritikát kapni, ahogy azt is nagyon szeretem, ha sokan vannak egy kiállításomon, de elsősorban jó képeket szeretnék csinálni magamnak és a szűk környezetemben lévő embereknek.

Milyen érzés az, hogy nem csak nekik, hanem még sok más embernek is tetszenek?

Nagyon furcsa. Fárasztó. Múlt szombaton volt egy kiállítás-megnyitóm a Modern Művészetek Múzeumában Hollandiában, és rengeteg ember eljött. Mindenki kezet akart fogni velem, vagy beszélgetni egy kicsit, és 5 óra után már a saját asszisztensemmel ráztam kezet, mert nem vettem észre, hogy ő az.
De ezt a sikert nem tudod megjósolni, amikor fiatal vagy. Ám ez egy hatalmas bók, amit az élettől kapni lehet.

Miért választotta a fotózást?

Mert ez nagyon passzol hozzám. Újságírást tanultam, és azt nem annyira éreztem magaménak. Ha írsz egy cikket, újraírhatod, megváltoztathatsz benne szavakat, átírhatod az egészet, sokat szöszölhetsz vele. De amikor fotózol, akkoriban még analóg gépekkel, akkor csinálsz egy képet, még egyet, még egyet, megválasztod a szöget, a fényt, aztán előhívod, jól vagy rosszul, de a kép kész. Már nem nyúlhatsz hozzá. Az írásba még belepiszkálhatsz, a képbe már nem, és ezt a magaménak éreztem.

Ez hogy változott meg a digitális technikával?

Számomra leegyszerűsítette az életet. Sokkal kevesebb képet kell így készítenem. Főleg megkomponált képekkel dolgozom, így jó, ha már látom előre a kijelzőn, hogy mutat a beállítás. Amikor polaroiddal dolgoztam, több képet kellett készíteni, hogy kiderüljön, jó-e vagy sem, amit elképzeltem.

A digitális vagy az analóg technikát kedveli jobban?

Digitálissal szeretek fotózni, de most gondolkodom azon, hogy összekeverjem a digitális technikát a régi, hagyományos fotózási technikákkal. Most decembertől kezdek majd el szénmásolással dolgozni. A digitális képeimet fogom nyomtatni ezzel a technikával és minél kevesebb utómunkával, mert azzal most felhagytam.



Milyen érzés az, hogy a művészetét gyakran reklámcélokra használják?

Nem bánom. Rengeteg reklámot csináltam már, mert amikor elkezdtem az újságírás után stúdióban dolgozni, már akkor felkértek rá, hogy filmekhez, színházaknak csináljak hirdetéseket. Akkoriban főleg kulturális reklámokat csináltam. Innen kerültem a reklámszakmába, ahol nagyok sokat tanultam. Amikor fiatal vagy, és kézen fogva biciklizel egy barátoddal, akkor tudjátok egymást előre húzni. Úgy érzem, hogy a reklámfotózás és a művészi fotózás így működik együtt. A reklámszakmában sokat tanultam a reklámjogról, a technikákról, kompozícióról, precizitásról, és mindezt úgy, hogy időre kell dolgoznom. Azelőtt főleg négyzet alakú képeket készítettem, de a reklámok miatt meg kellett tanulnom óriásplakátot vagy egy oldalas hirdetést is készíteni. Az óriásplakát nagyon nehezen ment, de ez látszik a munkámon – 2001 óta készítek szélesebb képeket is, mert a reklámok miatt megtanultam ezt is. Ugyanakkor a szabad fotózás tapasztalatait is bele tudod vinni a reklámiparba – így segíti egymást a kettő.
De őszintének kell lennem, minél többet tudok a reklámról, annál kevésbé érdekel a dinamizmusa, egy pont után megérted, hogyan működik a gépezet. A szabályok, a határok, a limitek. De az, hogy a reklámokkal pénzt keresel, szabaddá tud tenni a művészi életben. A művészi életnek is megvannak a maga szabályai, csak láthatatlanok maradnak.

Milyen művészek hatnak a fotóira?

Mostanában nem hiszem, hogy bárkinek a hatása érződne a képeimen, próbálok olyan képeket készíteni, amilyeneket még nem láttam korábban. Nem is nagyon nézegetem más fotósok munkáit, nehogy befolyásoljanak. Inkább a festők munkái érdekelnek.

Például kiké?

Főleg az Aranykor és a flamand festők, de többféle festmény is hatott már a képeimre, például Rubens vagy Mondrian. Az elején ez általában öntudatlanul működik, de ahogy észreveszem a képeimen ezt a hatást, utána már rá tudok játszani tudatosan is. Rembrandt portréit is nagyon szeretem, a sötét háttér és ruhák kontrasztját az arcot megvilágító fénnyel. Ezek a portrék a gazdagságot, a hatalmat, a formalitásokat, az érinthetetlenséget közvetítik, és ez megfogott. Próbáltam hasonlót csinálni az egyik sorozatommal, ahol mindenkit feketébe öltözettem, és csak az arcon, a kéztartáson volt a hangsúly.

Mit gondol, miért tartják provokatívnak?

Nem tudom. Én sosem akartam provokatív lenni. Fiatalkoromban főleg egy szűk körnek fotóztam, a barátaimnak, akik művészeti iskolába jártak. Talán azért találnak provokatívnak, mert az emberi testet használom. Nem rejtegetek túl sokat. Nem provokálok, csak nem akarok hazudni.

Mit akar mondani a képeivel?

Őszinteséget. Valamit magamról. Hogy mi az, amin aggódom, mi az, ami zavar, szomorúvá vagy dühössé tesz akkor, amikor egy adott sorozatot készítek.

Most mi aggasztja?

Hogy milyen változások történnek az emberiséggel. Foglalkoztat a Weimari Köztársaság témája, ezért voltam Berlinben. Kicsit úgy érzem, hogy most is hasonló fesztültségek, krízisek vannak Európán belül. Rengeteg ember él ezen a kontinensen, és ez a sok ember épp hátat fordít egymásnak. Nem vagyunk nyitottak egymásra, és ez szerintem agresszióhoz vezethet.

Úgy gondolja, hogy meg lehet tanítani az embereket arra, hogy nyissanak a másik felé?

Igen, fenn kell tartanunk egy párbeszédet. Ezért vagyok itt. Ezért tesz fel nekem kérdéseket. Ez az egyetlen módja. Nyitottnak kell maradni, ami egy igen nagy küzdelem, ezt érzem magamon én is. Sokszor látok olyan extrém gondolkodású embert, hogy inkább megütném, mintsem hogy kellemes hangnemben elbeszélgessek vele, de akkor is ez a megoldás, hogy megtartsuk az emberiség szép dolgait. Hogy békésen tudjunk egymás mellett élni. Olyan dolgokat kell létrehozni, amelyek elgondolkodtatják az embereket.

Azt mondta, hogy olyan dolgokat próbál elmondani a képeivel, amelyek aggasztják. Miért nem olyan témákról készít képet, amelyek boldoggá teszik?

Mert az sokkal nehezebb. A legnehezebben fotózható érzelem a boldogság. És miért? Mert a reklámok ellopták ezt az érzést. A reklámokban mindenki boldog, mindenki örül, és emiatt a boldogság a művészi fotózásban is hamisnak tűnik. Megpróbáltam mosolyt fotózni a Paradise című sorozatomban. Csak mosolygó bohócok vannak benne, de ha megnézed, azok nem boldog, hanem borzasztó vigyorok.
2004-ben tettem egy kísérletet arra, hogy kezdjek valamit azzal, ami nagyon dühít – a 9/11-gyel. Hollandiában hallani lehetett olyan véleményeket, hogy nem is olyan rossz, hogy ez történt Amerikával, mert így kicsit visszavesznek majd. Ez engem nagyon bosszantott, hisz mi nekik köszönhetjük a II. világháború utáni szabadságunkat. Ezzel szerettem volna kezdeni valamit, és a projektnek a Happy munkacímet adtam. - Norman Rockwell illusztrációi inspiráltak, ezeket próbáltam meg újraalkotni stúdióban. De az eredmény katasztrofális volt, és nagyon elkeseredtem, mert rájöttem, hogy ez már nincs. Ez egy letűnt kor. Ha New York utcáin sétáltam, ez már nem volt ott, nem volt boldogság, nem volt semmi Norman Rockwell világából. Ezért tettem egy nagy fordulatot, és a munkacímet Rain-re változtattam.
Szerintem a társadalmunk most az akció és reakció közötti időszakban van. Ez egy jó példa erre: valakinek azt mondja a barátja, hogy már nem szereti. Az a valaki épp rádöbben, hogy mint mondanak neki, én pedig abban a pillanatban csinálok róla egy képet. Egy ilyen sorozat lett a Rain.
De nekem a boldogságot fotózni egy nagy küzdelem. Talán majd egyszer megpróbálom.



Mit teszi boldoggá?

Egy kellemes, szerelemmel teli este. Meg ha befejezek egy sorozatot, végignézem az összes képet, és nem látok bennük hazugságot. Hamis valóságokkal dolgozom, megtervezett képekkel, és ez nagyon könnyen csaphat át hazugságba. Lehet hatalmas és gyönyörű kiállításod, ha nincs rendben a magánéleted, akkor az semmit sem ér.

Ha találkozhatna a fiatal Erwinnel, milyen tanácsot adna neki?

Kevesebb agresszió! Lazíts.