Aki a Crystal Castles első lemezét szerette, örülni fog, aki a másodikat, az is: a duó új albuma szintetizálja a csapatot ért hatásokat, és egy kiegyensúlyozottabb világot kreál.

A 00-ás évek legvégének könnyűzenei kavalkádjában a szakállas-inges folk és a primitív, féldimenziós lo-fi mellett talán a ragadós elektropop előadók jelentették az egyik legtrendibb szubkultúrát, és ebbe a közegbe tartozott a kanadai Crystal Castles duója is. Igaz, számos sorstársával (MGMT, La Roux, Little Botts) ellentétben Ethan Kath és Alice Glass párosa mintha szánt szándékkal kerülné a mainstream(ebb) népszerűséget: a torontói fiú-lány kettős ugyanis kénye-kedve szerint játszadozik az interjúk során (már ha egyáltalán hajlandó adni), és legendaszámba menő, hipererőszakos élő fellépéseik is inkább hírhedtté, mintsem híressé varázsolták a formációt. Pedig a csapat első, 2008-as lemezén bőven akadt olyan anyag, amely a tömegek számára is ízletes eledel lehetett, ám a második album idejére a játékos, itt-ott őskori videojátékhangokkal, valamint az énekesnő kínzó üvöltésével/halálsikolyával megspékelt recept a kukába került, helyét pedig egy fenyegető és zaklatott, zajos terrorpop vette át. Az idei, immáron harmadik öncímű albumával jelentkező zenekar pedig úgy tűnik, tovább folytatja útját a sötétségbe.


A Crystal Castles négy évvel ezelőtti bemutatkozásának az volt a legfőbb erénye, hogy rövidnek nem nevezhető hossza és számlistája ellenére is kifejezetten szűkölködött az unalmas pillanatokban. Hol a chiptune-os, idegtépő, aberrált slágerek; hol a higgadtabb darabokban elhintett fertőző szintihullámok töltötték ki a korong 52 percét, és a 2010-es folytatás sem a borúsabb hangvétel, hanem a viszonylagos egyenetlenség miatt lett kevésbé emlékezetes. Harmadik nekifutásra azonban sikerült megtalálniuk az arany középutat, a 2012-es munka ugyanis, ha lehet, még nyomasztóbb, mint elődje, ám a felvonultatott tucatnyi szám közül maximum egy vagy kettő az, ami kifogásolható. A lemezt határozottan körbeöleli egy erős negatív hangulat: a 2008-as lemez viszonylag játékos elektropopja itt abszolút apokalipszisbe torkollik, elég csak a dalcímeket (Wrath Of God, Plague, Violent Youth) vagy a fullasztó stadiontechnó hangzást megemlíteni, de a vernyákolásával a CC legkézenfekvőbb ismertetőjeleként köztudatba került Glass énekét is még inkább elnyeli, ha nem teljesen kiradírozza a környezet. A nem túl bíztató előjelek ellenére szerencsére a duónak sikerül a trükk, és a reményvesztett, fojtogató hangulatból ügyesen farigcsál összességében pozitív élményt: a Sad Eyes magával ragadó riffje és pofátlan dübörgése, a Child I Will Hurt You meglepő (és megható) emberközelsége vagy a Kerosene szétcincált vokáljai legalább olyan jó pillanatok, mint a Telepath The Field-féle technója, vagy épp az, amikor Glass a nyitószámban próbál nagyon meggyőzni minket arról, hogy bizony ő a pestis. Mindent összevetve tehát a Castles-nek sikerült a házi feladat, ráadásul nem is akárhogyan: egy ellenséges, embergyűlölő és reményvesztett szemléletmódból csinált egy ellenséges, embergyűlölő és reményvesztett lemezt, amely, noha híján van a világban általában pozitívként számon tartott jellemvonásoknak, dekadenciájának, agresszivitásának, meg úgy általában: saját magának köszönhetően bőven megér egy pár meghallgatást.