Hogy a néma gyereknek anyja sem, azt már mindenki tudja. De hogy a Néma gyereknek viszont mindenki, azt csak az tudja, aki elmegy és meghallgatja.

A József Attila Kör nem először rendezte meg zenés, versfelolvasós, elmagyarázós, vidáman szomorú estjét – legutóbb az A38 Hajón került erre sor, az Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál záróeseményeként.

Az első fesztivál a Haza-Heimat-Home alcímet viselte, vagyis a szervezők (az Akademie Schloss Solitude, a Literaturhaus Stuttgart és a József Attila Kör) nem finomkodtak, egyből az egyik legérdekesebb, legtöbb vitát kiváltó, és manapság errefelé igen kényes kérdést tették meg a rendezvény középpontjának. Hogy voltaképpen ki, hol, miért és hogyan érzi magát otthon?


A fesztiválon több országból és kontinensről gyűltek össze alkotók, írók, vagy az irodalommal valamilyen módon foglalkozó szakemberek, hogy ezt a kérdést megválaszolják. A rendezvény látogatottsága pedig azt mutatta, hogy ezt a választ nem csak ők, hanem még igen sokan keresik. A fesztiválnak az A38 új kiállítótere adott otthont, amelyet estére gyakorlatilag teljesen betöltött a tömeg. Az ülőhelyek erősen korlátozott száma okozott némi bosszúságot, de mivel egy teljesen új fesztiválról van szó, elnéztem nekik. Jövőre béreljék ki az egész ladikot, és nem lesz gond.

A fesztivál záróeseményén, a Néma gyereken azért lazult egy kicsit a tömeg, de gyanús, hogy csak azért, mert kicsit későn kezdődött. Ez persze nem jelenti azt, hogy jutott ülőhely, úgyhogy joggal mondhatom, teltház előtt mondhatták el a fiatal kortárs költők, hogy mi fáj. Vagy mi nem.

A felolvasásokat ismét az Elefánt zenekar kísérte, és érződött, hogy egy jól összeszokott csapatról van szó. Fokoztak, amikor kellett, és lábujjhegyen játszottak, amikor úgy volt a jó. És csöndben üldögéltek a színpadon, amikor semmi más nem kellett, csak a szó.

A mostani esten Závada Péter, Kemény Lili, Simon Márton, Sopotnik Zoltán, Finy Petra, Erdős Virág és Saiid olvasott fel, és túlzás nélkül állíthatom, hogy nem volt elég. Hogy maradt bennem – mert az a jó, ha marad – a még, még, még érzésből, ráadásul nem is kevés. Simon Mártont órákig tudnám hallgatni. Ha tudnám, miért, én lennék Simon Márton, de nem vagyok. Őszintének tűnik, szomorúnak meg keménynek, aztán végre elsüt valami mérsékelten vicceset, hogy ne a teljes lemondás érzésével távozzunk. De azzal fogunk. Vagy nekem volt rossz napom, de ez végül is mindegy.


Závada Péter most valamiért nem hagyott bennem különösebb nyomot, de mondom, ez lehet az én hibám. Én nem akartam talán, hogy nyomot hagyjon bennem. Kemény Lilivel még mindig hadilábon állok, és nem tudom eldönteni, hogy csak irigylem, vagy tényleg nem szeretem a verseit. Sopotnik Zoltánról nem derült ki, hogy énekelni, rappelni vagy verset olvasni akar – de lehet, hogy majd ráérez, csak bele kell jönnie. Finy Petra kedves, de azért egy kicsit csípős műveket hozott a Télapó rénszarvasáról, a karácsonyi bőgésről, egy falánk papagájról és az éneklő síboxról. Erdős Virág mindent vitt, ő volt az egyetlen, akinek minden versét külön-külön megtapsolta a közönség. Ritmusosan, fricskázva és jó tempóban adagolt humorral dörgölt a haza orra alá mindent, amivel nincs kibékülve. Vagyis amivel nagyon sok mindenki nincs kibékülve. Saiid pedig tartott egy rövid, de továbbgondolható történelemórát.

Hogy megtudtam-e, hol van a haza? Azt nem. De nagyon jól éreztem magam. Jó zene, jó versek, folyóborok és a Duna... várjunk csak! Lehet, hogy ez lenne az otthon?