Az olvasottság nem publikus.

Kultúrpart

  •         
  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció

Kultúrpart

  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció
Szürke színjáték

Szürke színjáték

Ernyei Bea a szerző friss bejegyzései 2012. 12. 08.
Nosztalgiából nem lehet élni
2014-03-03 08:02:00

1996. február 29-én, délután három órakor egy Ilka utcai lakásban úgy döntött, költő lesz. Az öt

Bányavakság Kaposváron
2014-01-20 07:32:00

Székely Csaba Bányavidék ének második része, a Bányavakság hamarosan kaposvári előadásban lesz látható.

Amit ő gondol, és amit én csinálok
2013-12-06 12:32:00

Ljudmilla Ulickaja, a világhírű orosz írónő az Odaadó hívetek, Surik szerzője részt vett a regényéből

Határokat áthidalva
2013-11-13 20:06:00

Egy nemzet vagyunk és nem tudunk egymásról. Nem érti egy pesti, milyen egy kisebbségi magyar közösség, és nem

további bejegyzések a szerzőtől »

Siralmas állapotok között dolgozó tehetséges színészgárda, egy semmiből felépített színházban – így jellemzik általában a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház működését. És vajon mit kapnak a helyi magyar nézők?

Ernyei Bea, 1988-ban született Kárpátalján, Visken. A beregszászi főiskola angol-magyar szakán szerzett diplomát, emellet elvégzett egy média-képzést. Jelenleg a Kárpátalja.ma internetes újság munkatársa, elsősorban színházzal foglakozik.
Hogyan is kellene látnom a kárpátaljai magyar színjátszást és színházi életetet? Attól fogva, hogy 2006-ban először beültem a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház termébe, engem rabul ejtett. Pedig itt nincsenek páholyok, vörös bársonnyal futtatott székek, díszes oszlopok, sőt még színpad se – de akkor mi is van? A színházunk épületének földszintjét kereskedelmi célokra használják: van itt fodrászat, kávézó, de még ruhásbolt is. A bejárati folyosó azonnal egy lépcsőhöz vezet, amin ha felmegyünk, zárt ajtók sora néz velünk szembe. Hova tovább? Hol a jegypénztár, ruhatár? Hol az előadóterem, esetleg büfé, mosdó? Nos, ha kicsit jártasak vagyunk, akkor az egyik ajtó mögött kapunk jegyet, majd az is kiderül – mivel itt gyülekeznek a nézők –, hogy a lépcsőtől balra lévő ajtó bevezet a terembe.

De mi fogad itt? Egy fekete szobába érünk, ahol legelőször egy nagy üres teret láthatunk (ez lesz a színpad), majd szemben emelkedik tízsornyi szék (szükség esetén bármikor bővíthető, ezt az alapján állítom, hogy gyakran voltam már jegy nélküli lelkes rajongó). Sem függöny, sem szünetek – ez utóbbi alól kivétel az Üvegcipő, amikor az átdíszletezés során láthatjuk, amint a főszereplőink csavarozgatják a gipszkarton falakat – de többnyire egy felvonásban ülhetünk végig az enyhén dohos szagban két-három órát.

Szeretek szép színházak folyosóin sétálgatni, nézegetni a képeket a falon (képek nálunk is vannak mellesleg), szeretek egy szemet gyönyörködtető teremben ülve nézni egy gyakran nagyon távoli színpadot. Az összhatás ilyenkor megérint. A miénk ezzel szemben közvetlen, már-már családias, olyan akár egy stúdiószínház. Nem egy színpadot látunk, hanem azt, hogy körülöttünk megelevenedik egy történet, néhol a közönséget is bevonva. Első sorban ülve közvetlenül előttem játszódnak a jelenetek – egyszer a Tóték Gyurija majdnem nekem jött a biciklijével –, minden darabban benne vagyunk, teljesen. Ez jó? Nem tudom.

Színházunk körülményeit tekintve igencsak nyomorúságos a helyzet, amit bizony lépten-nyomon olvashatunk, ha róluk írnak. Lássuk, hogyan is mesél a magyarországi sajtó: „Összesen egy férfi és egy női vécéje van a 30 fős társulatnak, és az előadásokra érkező 120-150 nézőnek. Azt mondják (tréfásan), hogy ezért játszanak szünet nélkül több mint kétórás előadásokat is. A raktárban egymásra halmozott díszletelemek, a jelmeztár mint egy zugturkáló, a színészbüfének becézett lerobbant konyha a munkásszállók kilátástalan világát idézi (..) Mivel a tizenöt éve beígért színészlakások még nem készültek el, az épület két szobájában lakik két színész; sőt, az „őrszolgálatot” is ellátják. A gyomverte, romos udvaron vakolatlan téglafalak meredeznek – az évtizede kezdett színházépítés kudarcának mementója.” Majd az író továbbmegy Beregszász látképére: „Az egykor hangulatos Vérke-parti polgárvárosban mindenhol ezt a szegénységet látni. Pár bank és mobilszolgáltató szalonján, néhány rendbe hozott vagy újdonatúj családi házon és a bő áruválasztékon túl mindenütt lepusztultság és szürkeség. A folyópart koszos és gazos (...) A központban álló magyar főiskolán egyetlen négyzetcentiméternyi ép vakolat sincs – de azért jól látni, hogy kétnyelvűek az utca- és az emléktáblák.” Ilyet és ehhez hasonlókat olvashatunk a színházról, melyben ecsetelik az itt lévő élhetetlen állapotokat, a színészek embertelen körülmények közötti munkáját, az alacsony fizetést, a szakmunkások hiányát (ők, ugyebár, többek között a díszletezők is), a sivár, szürke, nyomorúságos életet itt Kárpátalján.

Ne feledjük, hogy ezek az emberek mind nagyvárosból jönnek, ahol nagyszínházakat látogatnak, hol a színészek nem tengődnek egyik napról a másikra. De ha egy gazdagabb társadalom akarná ecsetelni a magyarországi állapotokat, az vajon hogy nézne ki? Tényleg sivár és élhetetlen ez a helyzet? Ilyen volna a mi megbecsült színházunk? Vagy csak akkor kezdünk el ezen gondolkodni, ha jön valaki a „jólétből” és azt mondja, hogy ez márpedig siralmas. Akárhogy is, a mi színészeink sok helyen jártak már, sok színházat láttak már, nyilván százszor csillogóbbat is, nem is csoda, ha volt, aki elcsábult. Akik viszont kitartottak, miért tették? Misszió? Vajon élhetőbb viszonyok lennének bármelyik más (állami) munkán itt Kárpátalján? Vajon volna-e esély, hogy kőszínházakhoz szerződjenek a mi színészeink? Talán, talán nem, talán ez misszió, talán csak egy olyan szakma, mint a többi – ezt minden színészünk külön játssza le magában, nem az én tisztem. Amit én akarok csupán annyi, hogy több oldalból is lássuk a helyzetet, mert amit állandóan hallunk, az az, hogy milyen szörnyű körülmények között munkálkodnak, de ők mégis kitartanak, hogy tegyenek valamit a magyarságért. Hogy szörnyűek-e a körülmények egy helyi szemével, arra viszont kíváncsi volnék, épp ezért elhatároztam, hogy megkérdezek néhány embert erről.

Az egyik válaszadó így felelt: „Nekem sokat jelent, hogy pici városunkban van egy magyar színház. Kicsit lepukkant, de a miénk. Párszor voltam előadáson, kifogástalan a színészi játék, én mindig katarzisélménnyel mentem haza, utána is azt kívántam, bár tartott volna tovább. Örültem, hogy részese lehetek másfél-két óra mesének vagy más világnak. Ami az épületet illeti, sajnálom, hogy elhanyagolt, egy külső átépítés jót tenne neki. De igazából negatívat nem tudok mondani, mert mindig megkaptam, amiért mentem: az élményt és ezen a szegényes külső semmit sem változtat.” Az ehhez hasonló válaszok között akadt negatív vélemény is, amit utólag visszavontak, így nem idézhetem.

Amit én valójában kifogásolok a színházunkban, az a repertoár. Az elmúlt három évet végignézve szomorú a helyzet a premiereket illetően, a régieket játsszák nyakra-főre. Lássuk csak, volt az Ahogy tetszik (r. Vidnyánszky Attila), ez zseniális darab, csakhogy csupán néhány előadást élt meg minálunk, holott Magyarhonban jóval előtte és még azóta is játsszák. Aztán a Csongor és Tünde (r. Szász Zsolt), ez nem lett nagy siker, a következő Tekéntetes úr (r. Gyevi-Bíró Eszter) és Üvegcipő (r. Árkosi Árpád) már jobb volt, viszont unos-untig adták az elmúlt években. A legújabb darabunk a Kastanka (r. Novák János), ami egy gyerekelőadás. Mindeközben a társulat felújította a Szarvassá változott fiút (r. Vidnyánszky Attila), amit Kijevbe, Franciaországba és Magyarország néhány pontjára elvittek, és elkészült két változata is Az ember tragédiájának (r. Vidnyánszky Attila), az egyik a Szegedi Szabadtéri Játékokra, a másik debreceni Csokonai színpadára, a legújabb darab pedig A vihar (r. Szergej Maszlobojscsikov), amit Gyulán mutattak be, a beígért beregszászi bemutató egyelőre elhalasztódott. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy amíg mi Kastankát, Üvegcipőt, Csongor és Tündét, Tekéntetes urat nézünk (ebből három gyerekelőadás) és persze a régi darabokat, addig ennél fajsúlyosabb műveken dolgoznak a mi színészeink, hogy Magyarországon előadhassák azokat. Ez is nyilván az anyagi gondok következménye.

Hogy misszió volna-e, nem tudom; mint már mondottam, sok pénzt keresni nem lehet itt sehogy sem, vagy ha lehet, nem tudom, hogyan. Ha mindezt végiggondoljuk, arra lyukadhatunk ki, hogy Kárpátalján és Ukrajnában nagyon rossz az életszínvonal. Ez, kérem, köztudott, csakhogy közben mi egy másik nemzethez tartozunk és e másik nemzet szereti ezt a tényt a szemünkbe vágni. Pedig nekünk valahol mindez természetes, ha nem is elfogadott. Hogy a magyarság helyzete még rosszabb, mint a helyi ukránoké? Persze, hisz az állam nem nézi jó szemmel más nemzetek tevékenységét az országban, ez, még ha igazságtalan is, nem annyira meglepő. Tegyünk ellene? Jó! Hogyan? Panaszból és siránkozásból bizony van elég. Minderről persze a politikusok tehetnek, mint mondják, tegyenek ellene ők, a politikusok. Hát tegyenek, erre ugyan várhatunk, őket szidhatjuk és sirathatjuk nyomorúságunkat. Vagy észrevehetjük, hogy van Kárpátalján magyar színház, van irodalom, vannak iskolák, még felsőfokú is és úgy egyébként van magyar nyelv és élet a magyarok számára. Rosszabb-e mint más magyar régióban? Lehet. De mit számít? Ne értsenek félre, én is szeretném, hogy a helyzet sokkal jobb legyen, de sokkal jobb, mint volt, minden eredmény fontos. Örüljünk annak, amink van és ha tudunk előrébb lépni, tegyük, de nem panasszal: tettel.



Ha minden jóra fordulna, ha az állam támogatná a kisebbségeket, ha a magyar állam is jobban támogatná a határon túl rekedt nemzetét, és fényesebben élhetnénk itt, mint más magyarlakta területeken, akkor ugyan hogy mondhatnánk el, hogy a magyarság minden őt akadályozó igazságtalanságon áttör, hogy minden nehéz körülmény ellenére is fennmarad, hogy mindez milyen szép, hogy a piros-fehér-zöld lelkület tűzön-vízen átvisz? Akkor „megérné” magyarnak lenni és nem veregethetnénk a mellünket, hogy mi mindenen megyünk keresztül a fennmaradás érdekében. Akkor hogyan bizonygathatnánk mártírságunkat?

tovább
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
Színház Kárpátalja Posta Erdély

Ajánlott bejegyzések:

  • Forradalmi színházi esttel nyitott az újonnan alakult Erkel Színház Forradalmi színházi esttel nyitott az újonnan alakult Erkel Színház
  • Kárpátaljai húsvéti örökség Kárpátaljai húsvéti örökség
  • Ideje van a fénynek – A Baltazár Színház és az Artus Stúdió közös előadása Ideje van a fénynek – A Baltazár Színház és az Artus Stúdió közös előadása
  • Kelemen Lászlót Kossuth-díjjal ismerték el Kelemen Lászlót Kossuth-díjjal ismerték el
  • A Büszkeség és balítélet új színpadi változatát mutatják be a Vígszínházban A Büszkeség és balítélet új színpadi változatát mutatják be a Vígszínházban

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpart.hu/api/trackback/id/tr377926482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tovább a Facebook-ra

A Kultúrpartot 2024-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

mmalogoc_1_ketsoros.jpg

Legolvasottabb

  1. Megdöbbentő fotók a néptelen fővárosról
  2. Top 10: ezek a legjobb szerelmes filmek
  3. A 10 legütősebb drogos film
  4. Megjöttek a meztelen hősnők
  5. Meztelenség és anatómia
  6. A forradalom egy holland fotós szemével
  7. A legizgalmasabb fotók 2015-ből
  8. Meztelen fővárosiak
  9. Készülőben a nagy meztelen album
  10. Nézd meg a 48-as szabadságharc hőseiről készült fotókat!

Hírlevél feliratkozás

Kultúrpart Csoport

  • Kultúrpart Produkció
  • Kultúrpart Kommunikáció
  • Rólunk

Kapcsolat

  • Impresszum
  • Partnereink
RSS Facebook Twitter
süti beállítások módosítása
Dashboard