Fennállásának 850. évfordulóját ünnepli a gótikus művészet gyöngyszemének tartott párizsi Notre-Dame, 150 évvel azután, hogy Eugene Viollet-le-Duc építésznek köszönhetően megmenekült az enyészettől.
Elsősorban azonban Victor Hugo írót illeti a köszönet, aki elsőként emelte fel szavát A párizsi Notre-Dame című regényének 1831-es megjelentetésével a pusztulásra ítélt középkori építészeti remekműért.
A 11. században istenkísértésnek számított, hogy az épületek világítása céljából ablakokat vágjanak a vaskos román falakon. Csak merni kellett: magasabbra építeni a falakat, támívekre osztani el a boltívek súlyát, hatalmas rózsaablakokat vésni a falakba, amelyek valóságos „tűzkerékként" eresztették át a nap fényét színpompás nyalábokban.
A Notre-Dame-ot Maurice de Sully kezdete építeni 1163-ban, és 180 év kellett ahhoz, hogy a munkák befejeződjenek a Cité szigeten álló román székesegyház helyén. A XII. században az épület túl kicsinek bizonyult a rohamosan növekvő párizsi lakosság számára. Ekkor született meg a 135 méter hosszú, 40 méter magas hatalmas székesegyház terve, amely a ritkuló éhínségek és járványok jellemezte korszak viszonylagos jólétéről tanúskodik.
„A katedrálisok a termés gyermekei" – mondták akkoriban. „Kőből készült katekizmusok is egyben" – hangsúlyozta Christian Citeau, a Casa szervezet idegenvezetője. Abban a korszakban, amikor még nem létezett könyvnyomtatás, és a lakosság 99 százaléka írástudatlan volt, templomteret kellett építeni, amely az átmenet helye volt a földi ember és Isten között, ahol magukba szívhatták a homlokzat által tolmácsolt üzeneteket. A faragott kövekből – Szűz Mária életének, megkoronázásának, az utolsó ítélet boldogságának vagy haláltusájának jeleneteiből – számos üzenet kiolvasható.
1230-tól a székesegyház jelentős változtatásokon esett át, amely révén stílusa a primitív gótika után az úgynevezett rayonnant gótika lesz: teraszok váltják fel a meredek tetőket, a támívek felső részébe vájt csatornák segítik az esővíz elvezetését. A reneszánsz idején a Notre-Dame éli a maga életét, de nagyon hamar ráunnak a „gótikus" katedrálisok franciaországi művészetére. A barbárokra (gótokra) utaló gótikus elnevezést eredetileg pejoratív értelemben használták a „sötét középkor" építészetére.
Az uralkodók – I. Ferenc királytól Napóleon császárig – rendre változtattak az épület eredeti stílusán. Egyesek álcázták a pilléreket, mások hatalmas faliszőnyegeteket feszíttettek ki, egyre nőtt a barokk szobrok száma, veszélyeztetve az építészeti műremek harmóniáját. A királyok a Notre-Dame-ban ülték meg az ünnepeket, a győzelmeiket egészen a XVIII. századig, a felvilágosodás koráig, amely „sötét évszázada" lett a székesegyháznak. Arra hivatkozva, hogy a színes üvegablakok „sötétek", a kanonokok sokat fehér üveggel cseréltettek fel. Szerencsére a rózsaablakok megmaradtak. A forradalom jóvátehetetlen károkat okozott. A Notre-Dame-ot bezárták, államosították, meggyalázták, rendszeresen fosztogatták, építőanyagnak kiárusították, a homlokzaton lévő királyszobrokat lefejezték.
Úgy-ahogy helyrepofozták, hogy ott ünnepeljék meg 1802-ben a pápával kötött konkordátumot, 1804-ben Napóleon megkoronázását, de 1831-ben hatalmas rongálás áldozata a székesegyház. A szentélyt és a kincstárat kifosztják, az ablakokat összetörik, az érseki palotát romba döntik. A romantika nagy művészeit megindította a katedrális hányattatott sorsa, Victor Hugo pedig A párizsi Notre Dame megírásával ébresztette fel a lelkiismereteket.
Az épület feltámadása Eugene Viollet-le-Duc építésznek köszönhető, aki mindenkinél jobban ismerte a funkcionalitását és szerkezetét, és 1844 és 1864 között – az anyagok, a stílusok és korok tiszteletben tartásával – restaurálta, leleményességével megfűszerezve, amiről a toronytető és a vízköpők tanúskodnak.
Forrás: MTI
