Hét éves száműzetését törte meg legutóbbi lemezével Fiona Apple, a The Idler Wheel... alapján pedig hajlandóak lennénk még egyszer ennyit várni a következő munkára.

Fiona Apple nevét a könnyűzene rezdüléseit akár egy csöppnyit is figyelemmel kísérő fogyasztó akarva-akaratlanul is a Björk vagy esetleg Joanna Newsom fémjelezte öntudatos, excentrikus női tengellyel köti össze, és bár Alma kisasszony nem teker a nyakába mindenféle hattyúgöncöket, se nem ír tizenperces hárfafutamokat, azért egy olyan illetőt, aki haldokló kutyája miatt mond le egy egész turnét, vagy csak simán a texasi hatóságok haragját vonja magára, bizonyára nem kell félteni. De miért is kellene, hiszen távol áll ő a tapasztalatlanságtól: annak ellenére, hogy még csupán harmincas évei közepét tapossa, már bő tizenöt esztendeje van a zenebizniszben, és korábban is ugyanúgy megélt már mentális kezeléseket, szexuális zaklatást, mint a mainstream siker partjait erősen nyaldosó többmilliós lemezeladásokat. Ám az, hogy hősnőnkből soha nem lett globális szupersztár, egyrészt annak köszönhető, hogy hát ő Fiona Apple, másrészt pedig annak, hogy szórványosan elhintett nagylemezei (1996, 1999, 2005 és 2012) a rajongók szemében igen, a nagyközönség szemében azonban nem tudták fenntartani a folyamatos érdeklődést.


Ha még egy okot kellene megemlítenünk arra, hogy Apple miért nem tartozik a különcebbnél is különcebb dalszerző-előadónők sorába, az az lenne, hogy zeneileg korántsem tűnik olyan nagyon furának. Legfrissebb lemeze, a még júliusban megjelent The Idler Wheel... sem tartalmaz olyan szerzeményeket, amelyek szokatlanságukban annyira szíven ütnék a hallgatót, na persze a kissé rapszodikusan elővezetett, és a legtöbb női orgánumnál alapvetően mélyebb éneke talán elárul valamit a dologból, de ugyan már, az új évezredben mégis ki dob hátast pár középtempós, zongorával kísért, egyébként meglehetősen kiváló szerelmes daltól?  Nem, a dolog itt a szavak szintjén leledzik, ami ha nem is lenne nyilvánvaló a meglehetősen hosszú lemezcímből (ami még mindig piskóta a '99-es korong több mint 400 karakteres nevéhez képest), akkor a „ha én vaj vagyok, akkor ő egy forró kés", és az ehhez hasonló, a férfi-nő kapcsolatokat meglehetősen egyedi asszociációkban taglaló sorokból már biztosan világosan látszik. Nem lehet kétség afelől, hogy a friss korong Apple valamelyik szívtelen expasijához van címezve, de hogy melyikhez, arról még maga a művésznő sem hajlandó egyértelműen nyilatkozni (igaz, a Jonathan című szám azért valamennyire árulkodó), így pedig kissé meglepő, hogy a dalnoknő ennyire nyíltan értekezik saját tépelődéseiről, vágyairól, és persze valakiről, aki ráadásul már nem is az övé. Persze, akit hidegen hagy egy harmincas nő roncs szerelmi élete és amúgy sem szeret vérfarkasokon, teliholdakon és Coney Islanden eltöltött randikon elmélkedni, annak is bőven elég lesz az, amit maga a muzsika nyújt. A zongora alapú, itt-ott tapsolással, csörömpöléssel vagy a háttérben meghúzódó reszketeg dobolással megterített, a legtöbbször simán nőies, máshol egyre fodrozódó, sőt, helyenként egyenesen rekedtes ordibálásba hajló dalok ugyanis valóban első osztályú színvonalat képviselnek, és tolmácsolásuk sem kíván olyan mértékű művészi becsípődést, mint amilyen a fentebb említett két énekesnő befogadásának előfeltétele, szóval, na, egy szó mint száz, eléggé jó album lett a The Idler Wheel..., sőt, 2012-ben az egyik legjobb.