Lehet–e egy Brecht-drámához hozzáadni vagy elvenni belőle? Kényszeríteni, hogy nekünk, rólunk szóljon, legfájdalmasabb kérdéseinkre keressen mai választ? Péntek este úgy tűnt: igen.

Már szinte közhelynek számít: Bertold Brecht életműve színháztörténeti mérföldkő. A neve fogalom, amelyhez már eleve hozzáképzelünk egyfajta szikár, kívül maradó játékmódot, drámáinak a kegyetlenségig szókimondó volta, szereplőinek jelleme, sorsa közhiedelem szerint el sem bírna mást. És akkor jön egy fiatal rendező, akiből ki se nézné senki, hogy ekkora fába egyáltalán belevághatná fejszéjét. Kihozza Kurázsi mamát és gyermekeit a harmincéves háború amúgy is tetszőlegesen kitágítható korából, de nem áll meg vele a második világháború — vagyis a dráma keletkezésének — idejében sem. Mire észrevesszük magunkat, már le is tette közénk Fierling Annát és övéit, tetteikkel és azok összes következményével együtt. Egy előadásban, ahol a brechti játékmód és színpadkép a pillanat tört része alatt vált hangulatot, műfajt, hozzáállást, egyedül az emberség korokon és háborúkon átívelő üzenete állandó.



A túlélésért?

Kurázsi mama, a kemény, sokat próbált asszony maga is hiszi: csupán maga és gyermekei túléléséért küzd a háború kegyetlen, az alkalmazkodásra képtelen gyengéket elpusztító világában. Valójában lételeme — mai szóval — önmegvalósításának eszköze — mindaz, amit és ahogyan csak a háborúban tehet. Tiltakozik ugyan a minősítés ellen, mely szerint ő lenne „a csataterek hiénája”, de a békekötés lehetősége valósággal kétségbe ejti. Frissen beszerzett áruját (s vele az annyira áhított meggazdagodás lehetőségét) látja veszni. Közben a háborúnak — és pénzéhez, választott életmódjához való makacs ragaszkodásának — köszönheti három, életénél is jobban szeretett gyermeke pusztulását. Végső összeroppanása — utolsó megmaradt gyermekének halála, akit még egy, az anyagi biztonság révével kecsegtető házasságért sem volt hajlandó elhagyni — a brechti színház és a líra határáról napjainknak üzen.




Ráérezni valamire

Mindez persze korántsem történik ellentmondások, buktatók nélkül. Vargyas Márta aprólékos munkával kidolgozott rendezése néha túlságosan lelassítja a színpadi történéseket (pl. a zsoldoskapitány temetése). Máskor indokolatlan helyzetismétlések (a „béke kitörése”) teszik próbára a jelképek, dalok és jellemek bonyolult, ellentmondásos egységébe amúgy is nehezen illeszkedő néző lelki–szellemi teherbírását. Mégis: ennek a rendezőnek van saját elképzelése, mondanivalója, következetesen járt útja. Az eszközök néhol hiányos voltát valószínűleg pótolják majd az évek, a szakmai rutin. Ami az alakításokat illeti: a főszerepet egyáltalán nem brechti sablonok szerint játszó Lőrincz Ágnes csodálatos volt, a közönség egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. A néma Kattrint szintén „belülről” játszó Sándor Anna tehetségének és színészi eszközeinek nem mindennapi gazdagságáról tett bizonyságot. Kiemelkedő teljesítmény volt a teljesen brechti figurát alakító Rappert–Vencz Stella Yvette–je, Egger Géza Eilifje és Bessenyei István Lőrincz Ágnes minden rezdülésére ráérző lelkésze. Némethy Zsuzsa pedig a zászlós néhány mondatos szerepében káprázatosan gazdag jelentésű, mitikus figurát hozott.