Bíró Krisztával a Janika premierje előtt két nappal a Karinthy Színház Stúdiótermében beszélgettünk. A darabot ma, december 14-én, pénteken mutatják be.
Hogyan talált meg a Janika?
Ez egy szép, és voltaképpen igen romantikus történet. Ugyanis Honti György, az előadás rendezője 14 éves korom óta barátom, egy gimnáziumba jártunk. Először tizenöt évvel ezelőtt vetődött fel, hogy csináljuk meg ezt a darabot, amiben én játszanám Janikát. Próbálkozott is Gyuri, de akkor úgy tűnt, ez a hajó elment. Most pedig egyszer csak Karinthy Márton úgy döntött, hogy mégiscsak „felszállhatunk", így végül megcsinálhattuk az előadást.
Milyen érzés egy klasszikussá nemesedett vígjátékban szerepelni?
Őszintén szólva, amikor az ember elkezd próbálni egy szerepet, akkor egyáltalán nem gondolkodik azon, hogy ez egy klasszikussá nemesedett vígjáték-e. Ez a darab a magyar, háború előtti vígjátéki hagyományoknak egy egészen kiváló példája. Nem véletlenül született belőle az utóbbi évtizedekben számtalan előadás, valamint egy film is, Turay Ida főszereplésével.
Ha az ember elkezd próbálni egy szerepet, akkor sokkal inkább annak a szerepnek az igazságai, vágyai, szenvedélyei, a kapcsolatrendszere izgatja, nem pedig az, hogy magának a vígjátéknak milyen múltja van. Ez egy isteni szerep, sok mindent el lehet benne játszani, és ez borzasztó nagy öröm. De hogy a darab maga színház-, és irodalomtörténetileg mit jelent, az kizárólag próba előtt és után fogalmazódik meg.
Milyen hasonlóságokat vagy különbségeket látsz az általad, és a korábban mások által megformált Janika között?
Ilyen összehasonlítgatás az én fejemben nincsen, nem is volna értelme, mert akkor ez egy rosszízű versengés volna, amiben az ember meg akarja mutatni, hogy valamiben más, vagy jobb, mint a többi színésznő. Én minden kollégámat nagyon tisztelem, aki eljátszotta ezta szerepet, illetve majd még el fogja az elkövetkezendőkben. Ez az én Gizim. A különbség, az annyi, hogy én én vagyok, ők pedig ők. A személyiségünkben rejlő különbségek azok, amik megkülönböztetnek minket, mint Gizit.
Korábbi osztálytársaiddal, Moldvai Kiss Andreával és Mihályfi Balázzsal játszol együtt ebben az előadásban. Milyen érzés velük újra egy színpadon szerepelni?
A diploma után mind a hárman együtt szerződtünk Szolnokra, együtt voltunk két évadon keresztül, aztán szétváltak útjaink. De éppen Honti Györgynél Füst Milán Margit Kisasszonyában együtt játszottam Andreával, és egyébként Fazekas Istvánnal, aki itt a direktort alakítja. Tehát azért találkoztunk az elmúlt években, de ez mégiscsak egy különleges helyzet, amit nagyon élvezünk mindhárman.
Most lépsz először a Karinthy Színház színpadára. Hogy tetszik itt, a „Kelenföldi Pampákon"?
A gyerekkorom miatt engem nagyon sok minden a kerülethez fűz. A nagyszüleim Albertfalván éltek, később aztán én is laktam a Móricz Zsigmond körtérnél, így ez a környék nekem borzasztóan kedves. A Kelenföldi Pályaudvaron számtalanszor szálltam fel a nagyszüleimmel a velencefürdői vityilló felé induló vonatra. Jól érzem magam itt, és mindig megrohannak a gyerekkori emlékeim, amikor felülök a 49-es villamosra a Vámház téren és elindulok ide. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és nagyon tiszteletre méltónak tartom Karinthy Mártonnak ezt a vállalkozását, és adja az ég vagy a sors, hogy ez még sok-sok évtizedig így legyen.
