Belváros, bérlakás, albérlet. Én a földön, a  szoba egyetlen konvektora előtt, amit nem merek jobban rácsavarni, mert  fogalmam sincs, milyen gázszámlát fogok kapni.

A jobb félni, mint megijedni filozófia mentén jobb fázni, mint anyádtól kölcsönkérni, ha jön a számla. Így üldögélek a konvektor előtt, mégis csak itt van a legmelegebb, gondolom én, és közben erősítem magam abban a hitben, hogy ha nagyon kívánom, akkor hamarosan melegem lesz. Közben felveszek még egy pulóvert, még egy zoknit és még egy takarót csavarok a derekam köré.

A jó fűtetlen fürdőszobába csak akkor szaladok ki, ha már nagyon muszáj, és életemben először rendszeresen forró vízben zuhanyozom, mert 1. nem tudom beállítani a gázzal működő vízmelegítőt, 2. az így képződő gőzzel még a nappalit is be lehet valamennyire fűteni. Egy darabig nem is szoktam fázni, nagyjából addig, amíg fel nem veszek a fűtetlen gardróbban tartott ruháimat, amik olyan hidegek, hogy rendszeresen attól félek, eltörik valamelyik farmernadrágom szára.

A fűtetlen konyha egyáltalán nem okoz gondot, a hűtőt lassan ki is fogom kapcsolni, mert akármit elöl felejthetek, nem fog tönkremenni, és a konyhapulton sem melegszik fel a bor.

Munkavégzés közben 10 percenként felállok, és törzsdöntéssel, karkörzéssel, lábemelgetéssel és helyben futással tarkított tornát végzek, hogy a nap végén is érezzem a végtagjaimat, a sálamat pedig azért nem szoktam soha megtalálni, mert eszembe sem jut levenni, amikor hazaérkezem. A sapkámmal ugyanez a helyzet.

Sajtóeseményekre szokatlanul pontosan érkezem, úgy fél órával előbb, hogy addig sem az én pénzem fogyjon a fűtésre, hanem valami intézményé. A multiknál dolgozó ismerőseimet gyakorta és rendszeresen látogatom, és általában csak még öt perccel tovább maradok, és élvezem, hogy ott egy kicsit még meg is lehet izzadni. A plázába ugyanazzal az indokkal megyek, mint nyáron, a kánikulában, csak most nem a hideg, hanem a meleg miatt.

Az utcán futok, a villamossal két kört megyek, a metróval hetente utazgatok egy kicsit (ha szerencsém van, még ki is gyullad alattam), mindenféle boltba bemegyek nézelődni, mindenféle kávézóba betérek útbaigazításért, még akkor is, ha tudom, hova megyek, és így talán nem fogok megfagyni tavaszra.

De amikor kiteszem a lábam az utcára, és szembetalálom magam az első hajléktalannal, mérhetetlenül elszégyellem magam, és beugrom neki az első éjjel-nappaliba egy kis üveges kommersz szeszesitalért. Arra gondolok, amíg megissza, hogyan merek én panaszkodni, hogy fázom.

Aztán, amikor megitta, az jut eszembe, hogy ebben az országban most mindenki fázik. És mindenki panaszkodik is.