2012 nem a világ legjobb esztendejeként fog bevonulni a poptörténelembe, de mi mégis ki tudtunk választani 15 albumot, melyek nélkül másmilyen lett volna ez az év.

#15: Ty Segall Band – Slaughterhouse

Az örökmozgó garázstanonc Ty Segall három lemezt is megjelentetett idén, de mi a középső, nyáron kiadott korongot bírtuk a leginkább. Fogós dalok, atom riffek és Jay Reatard kísértő szelleme: kevés ennél vérbőbb zajalbum jelent meg 2012-ben.



#14: Lotus Plaza – Spooky Action At A Distance

A Deerhunter szürke eminenciása, a tehetséges Lockett Pundt jelentetett már meg szólóanyagot, ám az korántsem volt annyira érdekfeszítő, mint legutóbbi munkája. Az SAAAD összeszedett, higgadt és kiváló album, mellyel az illető bebizonyította, hogy egyenrangú partnere nagyobb rivaldafényt kapó zenésztársának, Bradford Coxnak.



#13: The XX – Coexist

Az XX második lemeze, mint ahogy azt megjósoltuk, sokaknak nem ütött akkorát, mint a 2009-es bemutatkozás, azonban mi kitartunk azon álláspontunk mellett, hogy a Coexist felér a debüt szintjéhez - sőt, egy újabb, még érzékenyebb oldalát mutatja a formációnak. A korong talán nem annyira egyértelmű, illetve közérthető, mint az öncímű első munka, viszont cserébe mélyebb, érzelemgazdagabb, sőt, talán még jobb is, mint elődje.

(A zenekarral interjút is csináltunk)



#12: Liars – WIXIW

A New York nyomasztó mocskából sarjadt Liars több mint egy évtizednyi aktivitás után érkezett meg az elektronika földjére, és szépen ki is aknázta a benne rejlő lehetőségeket: a WIXIW egy zavarodott és nyomasztó anyag, de Angus Andrew és társai még ebből a miliőből is képesek voltak kifacsarni valami egészen elragadót.



#11: Crystal Castles – Crystal Castles (III)

A Crystal Castles öntörvényű duója már első két lemezével is kivívta sokat érdeklődését, ám a páros csak most jutott el oda, hogy képes legyen egyensúly teremteni a szurkos gótpop hangulat és a valóban megkapó szerzemények között. Mi pedig ennek csak örülni tudtunk.



#10: Passion Pit – Gossamer

A PP-vezér Michael Angelakos élete nem egy tündérmese, zenéje alapján mégis inkább az ellenkezőjére tippelnénk. Az ambíciózus fiatalember második nagylemezén még hatalmasabb és még színesebb ruhába öltözteti saját produkcióját, az eredmény pedig egy minden ízében élvezhető, óriási, hatalmas elektropop korong lett.



#09: The Walkmen – Heaven

Sokan kifogásolják a Walkmen-fiúk öreges hozzáállását, és valóban nem ők a jelenleg legmenőbb trendek követői, de kitűnő dalszerzői kvalitásaikat ugyanúgy nem veheti el tőlük senki, mint az idei Heavenön már másodszorra elővezetett, napsütötte/napszítta '50-es, '60-as évekbeli szörfhangzást.



#08: Fiona Apple – The Idler Wheel...

Megkésve bár, de mi is tudósítottunk a meglehetősen szeszélyes Fiona Apple egyöntetű ovációval fogadott negyedik lemezéről, melynek teljes nevét most inkább nem írnánk le. Persze a dolog így is világos: a 35 éves énekesnő több mint másfél évtizednyi szakmabeliség után is képes volt egy kifejezetten erős, mégis rendkívül nőies korongot összehozni.



#07: Beach House – Bloom

Való igaz, hogy a Kultúrparton nem született írás a tavasszal megjelent Bloomról, ám ez korántsem jelenti azt, hogy a korong nem érdemel kitüntetést, sőt: ha a 2010-es Teen Dream alapján nem lett volna teljesen világos, a Beach House duója a két évvel ezelőtti csúcslemez ikerpárjával bebizonyította, hogy ők napjaink egyik legkiválóbb zenekara.



#06: Japandroids – Celebration Rock

Hát erről igazán nem szükséges órákig regélni: hősies dalok, őrjöngő rajongók, és két fiatalember, akiknél nagyobb rockhimnuszokat idén ezer százalék, hogy nem írt senki.

(Interjú itt, koncertkritika pedig itt található)



#05: Santigold – Master Of My Make-Believe

Számos híve számára talán túl hosszú volt az a négy év, melyet Santi White töltött el második lemeze munkálataival, ám ha megvizsgáljuk, legfrissebb munkája semmiben sem marad el 2008-as bemutatkozása mögött, sőt, e lista számos helyezettjét is simán lepipálta.



#04: Tame Impala – Lonerism

A sajtó elragadtatott imádata fogadta Kevin Parker zenekarának második lemezét, és kik vagyunk mi, hogy megérdőjelezzük a Lonerism kiválóságát. A csapatfőnök kinőtte a 2010-es bemutatkozás gyermekded popfelfogását, és egy terebélyes, falánk pszichedelikus áradatot álmodott, melybe ugyanúgy belefér a Beatles dallamossága, mint a Queens Of The Stone Age stoner becsípődése.



#03: Ariel Pink's Haunted Graffiti – Mature Themes

Sok esztendőnyi szerencsétlenkedés után Ariel Pink az indie-szcéna megkérdőjelezhetetlen apostolává lépett elő: ugyanúgy tekintik őt kívülálló őrült zseninek, mint a retró tárházában kutakodó nagybetűs művésznek. Mi viszont leginkább csupán szuper dalszerzőként szeretünk ránézni - mert hát az is.



#02: Grizzly Bear – Shields

A Gizzly Bear tagjai 2009-ben már bebizonyították, hogy a jelenkor egyik legkivételesebb és legtehetségesebb folkszemélyiségeit tudhatjuk személyükben, a három évvel később megjelent Shields pedig csak tovább erősítette meggyőződésünket. A világ jelentős részével egyetemben mi is meghajoltunk a csapat negyedik lemezének nagysága előtt, és reméljük, hogy a pályaív a továbbiakban is így görbül majd.



#01: Go-Kart Mozart – On The Hot Dog Streets

Nincs mit tenni: lehetsz rózsaszín hajú Kurt Cobain klón, fiatal Bruce Springsteen utánzat, öngyilkos hajlamú popmágus, ausztrál pszichedeliacsászár vagy akár hiperművészi grizzly medve, hiába, Lawrence-szel nem baszakodhatsz.