Nem fogok hajnali négy előtt lefeküdni, és kivételesen nem azért,  mert valami koszos csehóban próbálok a nyakára hágni az ország maradék  bor- és pálinkakészletének.

Nem. Ilyenkor otthon, a kandalló előtt üldögélve borul ki a komplett család, hogy a végén mégis nagy egyetértésben húzzuk majd magunkra a szobaajtókat, és álmunkban még mosolyogjunk pár percig, hogy idén is túléltük.

Méghozzá a Nagy Mézeskalács Küzdelmet. Jóllehet már évek óta fix a program, és már gyakorlottan állunk hozzá, mégis olyan plusz energiákat és feszültségeket követel meg az a pár tálca illatos sütemény, hogy felér az El Camino-val. Csak egy lépést nem kell tenni a konyhán kívül.

A mézeskalács-sütés errefelé, egy gumigyár hangulatos tőszomszédságában megbúvó apró konyhánkban, ahol a nehezített pálya címén kettő ember sem fér el kényelmesen, még önismereti kurzusnak is beválik. Lehet, hogy ezért várjuk, és ezért tartunk tőle egyre inkább, ha közeleg a december.

Mert az még hagyján, hogy a folyamat viszonylag hosszú – az sokkal keményebb kihívás, hogy ezt az időt együtt kell eltöltetünk, mert valahogy mindig a harmadik tepsi magasságában kezdünk ez olyan dolgokról vitatkozni, amire nincs időnk évközben. A vége általában a sértődés, majd a békülés, de azért stressz, na.

Maga a sütés is fáradalmas. A mézeskalács-tészta begyúrásához ugyanis erő kell. De nem a sima izomerő, hanem a lelkivel megtámogatott, mély és őszinte elhivatottság, amikor hisszük, hogy ebből a ragadós, darabos lucsokból egyszer majd kemény tészta lesz. Nem állunk neki hisztizni, nem nézzük az órát, hanem önmagunkba fordulva küzdünk belső és külső démonaikkal, és nem érdekel minket semmi más.

A tésztagyúrót ilyenkor mindenki messziről kerüli. Nem fárasztják felesleges dolgokkal, de nem is segítenek neki, csak távolról támogatják. Ez egyemberes munka, amit mindenkinek ki kell egyszer próbálnia, hogy utána tényleg tudja, mit jelent az a szó, hogy ragad – és hogy mit jelent történetesen a gyúrás, a szó szoros értelmében.

Ha átküzdöttük magunkat a masszán, a megpróbáltatások korántsem érnek véget. A szaggatás része ismét idegőrlő egy feladat, főleg ha az ember maximalista, és megőrjíti minden egyes kárba ment cafat. A tésztát nem lehet a végtelenségig gyúrni, egy idő után megfárad, ahogy a mi képzelőerőnk is, amikor már az összes szaggatóformát megpróbáltuk a lehető leggazdaságosabban összesakkozni. Nem lehet. A végén úgyis marad egy apró, alaktalan galacsin, amit nagy duzzogva bedobunk az utolsó tepsibe. Aminek akkor örülünk igazán, ha nem égett oda, mint az összes többi.

Kész a kalács, örül a család, de az utolsó lépés még hátravan. A cukormázas díszítés, amitől előbb fog ragadni minden, mint hogy dísz kerülne a kalácsokra, de csak bátran. Menni fog. A szép minták érdekében természetesen minden egyes újabb forma után meg kell tisztítani a lukat a cukormázas zacskón, hogy oda ne száradjon a tömény, cukros tojásfehérje. A legegyszerűbb persze az, ha a máz az ujjunkról a szánkba kerül – és meg is van a karácsonyi időszak első kötelező gyomorrontása. Már ha rendesek voltunk a tésztagyúrásnál, és meg-megkóstoltuk a nyers alapanyagot, hogy biztos finom-e.

Mégis minden évben nekiállunk, végigtoljuk, és akármilyen a végeredmény, elégedettek vagyunk vele. Mert a mézeskalács az a mézeskalács.