Ég mind a négy gyertya, meg a mézeskalács is, a tepsi aljához. Majd kap vastagon cukormázat, most már ez az egy nap nem fog  tönkretenni semmit, ezt megígértem magamnak.

Még egyet kell aludni, még egy felismerhetetlen alakba öntött csokoládét kell az adventi naptárból reggel a szájba tömni, még egy éjjelt kell szellőztetni az égett kalácsok után. Aztán már akármi történik, annak úgy kell történnie. Azt hozza a Jézuska, és kész.

Úgy bámulom a gyertyákat, mint egy primadonna saját magát a tükörben egy premier előtti éjszakán, amikor azon vacillál, hogy vajon nem öreg-e már bohócnak. Nem nőtt-e ki már abból a szerepből, ami holnap rá vár. Belefér-e még a próbákon ráigazított jelmezbe. Őszintén tudja-e még hazudni a mosolyt, vagy egész egyszerűen hagyja az egészet a fenébe, és vonuljon vissza a nappalijába konyakozni egy bolyhosra kopott pléd társaságában.

Á, dehogy, legyintek egyet a négy alumíniumba csomagolt mécses felé, inkább leszek a Karácsony Psota Irénje, mintsem hogy megfosszam magam egy fél óra őrjöngéstől, amikor tök mindegy, mi van a fa alatt, de örülünk neki, és tök mindegy, hogy híg a halászlé, lapátoljuk befele, és tök mindegy, hogy karcos a saját pálinka, de metszett üveg felespoharakból koccintunk vele.

Kamaszkoromban úgy gondoltam, hogy ebből az ünneplés-dologból hamar kinő az ember, de szerintem ezt csak az a dac mondatta velem, ami konstatálta, hogy egy év alatt kihíztam a külön szentestére tartogatott bársonyszettemből, amibe azóta szerencsésen visszafogytam. Úgyhogy nincs akadálya annak, hogy 24 nap kemény és megfeszített (itt-ott azért lazára vett) munka, sütés, rohangálás és stressz után mindenki elnyerje méltó jutalmát, és lehetőleg egyetértésben együnk magunkat az asztal alá. Hisz a titok voltaképp ennyi: ha van elég leves, hal, sütemény és csokoládé, senkinek sem lesz ideje arra, hogy beszéljen. Nagy versenyben kell elenni egymás elől a legjobb falatokat, amiből akkor sincs elég, ha még három napra való maradék rohad csendben a hűtőben. Legjobb falatból csak egy van.

Aztán, amikor már az egész család aprókat horkantva próbálja meg kijjebb engedni a nadrágszíjat, és felcsípni egy utolsó édességdarabot a szőnyegről, akkor lehet majd elkezdeni aggódni a következő felvonáson. De addig – addig már semmiképp.

Már csak egy nap, és megint nem azt fogom kapni, amit szeretnék, de már csak egy nap, és az sem fog érdekelni, ha igen. Kortyolok egyet a karácsonyi ízű teámból, megpörgetem a kínai piacon vásárolt, csillag alakú díszfényt, kiköpök a kandallóban duruzsoló parázsra, és angyalkás billogot ütök a saját felcombomra.

Na most már elfújhatod a koszorún a gyertyákat. Most már mindegy.