A színház haldoklik – gondolják egyre többen. Rohanó világban: világvége. Hát akkor álljunk meg, és nézzünk körül, mert a megoldás mindig közelebb van hozzánk, mint hinnénk – vallja a kortárs színház új irányzata, a dokumentarizmus. Nemcsak tükröt fordít a néző és a társadalom fele, de empátiára, megoldáskeresésre, beszélgetésre késztet. A kérdés csak az, elég-e a színpadon a puszta dokumentumot viszontlátnunk, ha meg nem, milyen formanyelv képes drámává formálni a közvetlen realitást.
Igaz, minden kultúra másként lát, így másként is közvetít. Nehéz megérteni azt, amit nem érzünk közvetlenül sajátunknak. Mégis a Habima Izraeli Nemzeti Színház előadása a maga egyszerűségében és mélységében aktuális üzenetet szólt a kolozsvári közönséghez.Az Ígéret földje című darab Izraelbe menekülő afrikai szökevények élettörténeteiről szól, olyan félelmekről és kétségekről, amit az izraeli lakosoknak okoznak a menekültek, akik sokak szemében csak az izraeli társadalom szemetei. Szó szerint, hiszen a városok szélén, szemétben élnek, ahol esélyük sincs rácáfolni az előzetes megbélyegzésre. Nehéz téma ez, főként a színház számára kihívás úgy beszélni erről, hogy igazságosan bíráljon, mégis érzékenyen, emberileg viszonyuljon nehéz és forrongó problémákhoz.
Ha felületesen nézzük, kultúránktól távol esőnek tűnhet a menekültek problémája. Ha viszont hajlandóak vagyunk nyitni és saját társadalmukban keresni az összefüggéseket, hasonló konfliktushelyzetekre ismerünk közvetlen környezetünkben.
Izraelben az egyik legnagyobb konfliktus a menekültek problémája. Egy zavaros szituáció, folyamatosan alakuló probléma, amihez az emberek nem tudják, hogyan viszonyuljanak, így mindenki mást gondol. Ezért fontos bát a művészetnek az érem minkét oldalát megmutatni. Gyakran épp azok ítélik el a menekülteket, akik maguk is hasonló múlttal rendelkeznek. Azoban az ő kételyeik is érthetők: életüket, biztonságukat féltik. A nagyobb városok szélén számukra kialakított parkokban tengődnek a bevándorlók, nem kaphatnak munkavállalási engedélyt, nincsen pénzük, ráadásul hónapokig, évekig élnek így, ami bűnözésre, lopásra kényszeríti őket.
Naama Armon, a Habima egyik színésznője szerint ugyan nem logikus a zsidók félelme, mégis ez az érzés uralkodik mindenkiben. Bár nagyon toleránsak, a helyiek mégis joggal féltik saját országukat, amit amúgy is folyamatos támadások érnek.
Az érem másik oldala, hogy mégis sokan megértéssel fordulnak az illegális beándorlók fele: támogatják, pártjukat fogják.
Az előadás érdekessége, hogy a színészek maguk is mind menekült szülők gyerekei. Naama például félig román, félig lengyel, Harel félig bagdadi, félig orosz családból származik.
Amikor egyik karakter monológjában azt kiáltja, hogy számára a menekültek jelentik a legfőbb rettegést, a darab a csúcspontjára ér. Mindenkiben felmerülhet a kérdés: hogy lehet az, hogy az afrikából menekülők az arab terroristáknál is nagyobb rettegést okoznak a helyieknek.
Bár a menekültek okozta konfliktus nemcsak Izraelben ízzik, egész Európát érinti, mégis azáltal válik hitelessé és szívbemarkolóvá a zsidók félelme, hogy országuk amúgy is bizonytalan helyzetét teszi kockára az újabb konfliktus. Felkiáltásuk azért jogos, mert 52 arab országot számolunk, mégis a legkisebb, legingatagabb Izraelbe menekülnek az afrikai rászorulók. Dehát, hova is menekülhetnének, ahol hasonló segítséget és elfogadást kapnak?!
Az Ígéret földje előadás mindkét oldalt dokumentarista módon prezentálja: együttérez az életükért küzdő afrikai menekülőkkel ugyanúgy, mint a békességüket féltő izraeli lakosokkal.
Az előadás megalkotása során három probléma foglalkoztatta a rendezőt, Shay Pitovskit és színészeit: az, hogy ők maguk is menekültek, a jelenlegi afrikai bevándorlók helyzete Izraelben, illetve a palesztinok álláspontja, akik Izrael állam megalakulásával váltak hontalanná. A stáb együtt dolgozott a darabon, ami kutatások sokaságából állt össze. Hetente találkoztak tizenéves afrikai menekültekkel, akiknek a történeteit, gondolatait felhasználták a darabban.
„Emberek vagyunk! Akármennyi gondot okoznak is nekünk a menekültek, empátiával és megértéssel kell közelednünk feléjük” – mondja Naama. És valóban hasonló érzéseket közvetít az előadás. A színészek úgy mesélik el ezeket a történeteket, hogy közben ömagukról is beszélnek.
Shay Pitovski egyedi stílusa a kísérletező jelleg, a gyakori improvizáció és a zene kiemelt és különleges szerepe a drámában. Elképzelése szerint az előadásban külön helye kell legyen a zenének, szövegnek és mozgának. Ezért nem egyszerre lép be mindhárom, hanem külön-külön: mozgással indít, fokozatosan kapcsolódik be, majd lép ki a zene, és a beszéd.
Harel Morad, aki szintén a Habima fiatal színésze elmondta, számukra érdekes felfedezés volt, hogy az afrikaiak mindent ritmusra csinálnak: természetükből adódóan ütemre mozognak, beszélnek. Ezt a ritmust és enegiát ültették át a színészi játékba, ami a dokumentumjelleg fontos részévé vált.
Pozitív volt a visszajelzés az izraeli színművészek részéről: szerintük a kolozsvári közönség nagyon közvetlen és befogadó volt. A kihívást számukra a nagy színpad jelentette, mivel Izraelben ezt az előadást kis színpadon, kis közönségnek játsszák, sokkal intimebb közegben. Az emberek sokkal közelebb ülnek a színészekhez, így ők közvetlenül hozzájuk szólnak. A kolozsvári színpadon ezt a közelséget intenzívebb színészi játékkal és mozgással pótolták.