Batarita előadásainak az első tíz-tizenöt perce pokoli tud lenni. Kegyetlen tánc a javából, az előadó képes a végső határokig elmenni, hirtelen még azt sem érted, hogy kerültél ide.

Batarita táncművészetét igen nagy pazarlás volna nem figyelembe venni.  Félévnyi koreai távollét után a közelmúltban a Fészek Művészklub kupolatermében a „Hangok a széllel..." című előadását mutatta be.

A „butoh filozófiájára épülő kortárs tánc" adja meg a művész, a darab nem mindenki számára egykönnyen értelmezhető definícióját, hiszen sokakban még az sem mindig tisztázott, hogy mit is jelent a „kortárs", nem hogy mi az a „butoh". Éppen ezért, igen hasznos volt az előadás utáni közönségtalálkozó, ahol Batarita és a nézők együtt vitathatták meg, hogy pontosan mit is láttak. Mert sem hagyományos értelemben vett „kortárs táncról", sem „butoh"-ról nem beszélhetünk már.

A félév távollét Bataritanak szintlépést, és váltást jelentett. Eddig is elég határozottan képviselte a modern nyugati művészetfelfogástól különböző, sokkal inkább a Távol-Keleten, különösen a Japán neoavantgarde mozgásművészetében, a butohban megnyilvánuló filozófiát, most azonban ez kiteljesedett, és sajátos világot teremtett. A közönséget a Fészekben két kis próbával várta a társulat. A lépcsőkön úgy kellet felmenni, hogy a fejünkön vékony deszkát egyensúlyoztunk, az volt a feladat, hogy próbáld megtalálni belső egyensúlyodat. Majd mielőtt bárkit is beengedtek volna az előadásra, egy csomó japán selyemszálat kellett kettéválasztani. Mindkettő könnyűnek hangzik, holott egyik sem az.

Ahogy megtelt a kupola, végig az emberek arcát néztem... Kik jöttek el, kik kíváncsiak arra, mivel áll elő Magyarország egyik legkülönösebb táncosa, mit hoz haza, hathónapnyi Korea után? Néztem az arcokat és a legkülönbözőbb korosztályokat és nemzetiségeket véltem felfedezni. A közönség egy része még csak nem is  volt magyar. Elképzelem, hogy sok év múlva Keletről érkeznek kutatók, akik a Batarita fedőnév alatt alkotó különös jelenség után érdeklődnek, s itthon akkor talán itthon is észbe kapnak, hogy valami történt, valaki volt itt, kétségtelen, hogy táncfesztivált szervezett, és mintha még operát is rendezett volna, de nem tudjuk mi történhetett vele, nem jártunk egyetlen előadásán sem. Így képzelem. De nem kell feltétlenül így történnie.


Batarita előadásainak, vagy magának a butoh performancenak – legalábbis amiket én láttam – az első tíz-tizenöt perce néha pokoli tud lenni. Kegyetlen tánc a javából. Az előadó képes a végső határokig elmenni. Hirtelen még azt sem érted, hogyan kerültél ide, tényleg, most ez miért kell, valami baj van, hiszen szenved... valami különös történik. Aki kellemes illegésre és billegésre vágyik, annak nem javaslok ilyen előadást, aki viszont a táncot képes úgy nézni, mintha meditálna, és utat tud engedni a szabad asszociációk láncolatának, annak feltétlenül. Számomra csak az első tíz-tizenöt perc különösen kegyetlen, legalábbis ebben a darabban. Egy néző később azt mondta, hogy szerinte ez a születés, és aztán pedig a felemelkedés. Nem mondhatom el pontosan mi történik, nem írhatom le, talán csak annyit, hogy fehér és piros – pontos és erős itt minden. Ebbe a két színbe ágyazva történik meg az, amiről Batarita egyre nyíltabban beszél, s az amitől mindez más lesz.

A kiüresedés.

Az előadó célja, hogy megszüntesse az egót, saját egóját, vagy azt, amit annak gondol, és ő maga pedig csatornává váljék. Nem ad az előadásra konkrét magyarázatot, nem ad megnyugtató válaszokat.

Ami utána jön, legalábbis ami most utána jött, azt talán úgy írják le az új pszichológiai irányzatok, hogy „flow" – áramlás, feloldódás. Kétségtelen, hogy amikor megszűnnek korábbi beidegződéseink, képzeteink – különösen a képzeteink, melyek védnek, és melyeknek rabjai vagyunk a mindennapokban – tudunk igazán felszabadultan gondolkodni. A képzetek kötöttségeinek felszámolása lehet traumatikus, katartikus és extatikus. Az a „csatorna", amit Batarita egy-egy ilyen táncelőadása során megnyit bármit hozhat, attól függően ki nézi. A befogadóban ott van mindhárom tűz, amibe a gondolkozás vasát bele lehet tenni, hogy az formálható és kovácsolható, alakítható és rugalmas legyen. Mindenkiben ott ég a trauma, a katarzis és az extázis, hogy melyik lobban nagyobb lángra egy-egy ilyen előadás hatására, az már nem az előadótól függ. Váltson ki bánatot, dühöt, örömöt, tűnődést, bármit, a lényeg, hogy beindít folyamatokat, amelyen keresztül az ember újra érzi, hogy él, hogy van.